Szeretett hazánkat évezredek óta megkaparintani akarók napjainkban új útakon igyekeznek céljaikat elérni.
Ősemlékeink szerint a „történelem előtti”, tehát békés, teremtő társadalmunknak aranyéhes idegenek vetettek véget, akik miatt csallóközi aranykorunk embereinek végül is menekülniük kellett. Menekülésük és megmaradásuk útja – mint mindig – Erdély szent hegyeibe vezetett. Ott mentették át békés lelkük gyümölcseit, a székely kapuk test – szellem – lélek együttese gondolatának megőrző valóságát, s írásunkat, mely békés gondolatainknak vált hírnökévé elkötelezett tanítóink munkája nyomán – ahogy ezt Friedrich Klára – Szakács Gábor műveikben oly szépen bizonyítják. Ugyanekkor kezdődött hazánk, Európa szívének „eltüntetése” az elhallgatás fegyverével, azért, hogy a sóvárság nagyurai maguknak tudhassák a Kárpát medence kincseit.
Aranyérc fogytán ez idegenek viszont észrevették, hogy ezen aranykori, csallóközi őstársadalom törés nélkül folytatja szellemi és lelki műveltségét. Nemcsak, hogy nem tűnik el, de még mélyebb gyökereket ereszt hazája földjébe, s marad ideje, ereje ezt a műveltséget a világ minden tája felé is sugározni. Egyistenükbe vetett hittel tették, amire rendeltettek: őrizték az ősteremtés emlékeit gondolataikban, nyelvükben, mindennapi életükben.
Ezen igyekezet ellehetetlenítése vált a hazánkat minden áron megszerezni akarók céljává: megtámadták ősvallásukat, hogy senki ne vegye észre, az övék emez félreértett parányai, s míg az egyik a Teremtés szolgálatában teljesül ki, az átvevő kezében csupán hatalmi eszköz marad. Népünk lába nyomán élet fakad – a másik nyomát pusztulás jelzi.
Megtámadták a Teremtés nyelvét, nyelvünket, melyből saját nyelvük is fakadt, s latinnal, némettel, vagy napjainkban angollal akarván behelyettesíteni. Iskolásainknak még az u.n. kiegyezés után sem volt szabad magyar nyelven magyar nyelvtant tanulni, csak „magányos” helyeken, erdők tisztásain tartott előadásokon.
Megtámadták ősszüleinket, őseinket, remélve, hogy ezek emlékeivel együtt mi is eltűnünk. Ez már majdnem sikerült. Teremtőnknek hála, ezek az igyekezetek legfeljebb a „majdnem” fokáig juthatnak el.
Végső döfésként most lelkünket támadják oly alattomosan, hogy szinte észre sem lehet venni: lelkünk Istenbe vetett, csendes nyugalmát támadják naponta újságcikkekkel, rendeletekkel, bírálatokkal, a tudatlan ember végtelen önbizalmával, hiszen fogalmuk sincs arról, hogy mit cselekednek.
Itt szeretnék néhány emlékeztető gondolatot felhozni:
Anyagban gondolkodva: sárral be lehet piszkítani egy lakást
Tudásban gondolkodva: teremtő gondolatokat el lehet foglalni teljes erővel végzett, kényszerítő indítékokkal, mint például csekk könyvek egyeztetésével – ima és népeket felemelni tudó munka helyett. Ez az a kor, midőn — Madách Imre szerint — „Michelangelo széklábat farag…”
Lélekben gondolkodva: állandó védekezésre, önigazolásra szorító tevékenységük lelkünket éppen úgy bepiszkítja, mint a szobába dobott sár. Pedig őseink szemében a lélek tisztaságának megőrzése elsőrendű feladat volt: naponta, sőt naponta többször is lelkiismeretük aranytükrébe néztek, s a Karácsony és Újév lélek tisztítás nélkül elképzelhetetlen volt.
A felénk dobált lelki sárcsomók most állandó bírálatra, félelemre, gyűlölködésre késztetnek és a rombolók lelki szintjére kényszerítenek. Nagyon-nagyon kell vigyáznunk, hogy lelkünk tisztaságát népünk feladatának állandó szem előtt tartásával megőrizzük. Cselekedeteink vezérelve ez legyen: Az Életet szolgálja-e e tettünk? Amennyiben bizonytalan, vagy nemleges erre válaszunk, tudjuk, hogy eltávolodtunk a reánk bízott feladat teljesítésétől. Tudnunk kell: ami nem teremt, az a rombolás eszköze, bármíly tetszetős csomagban is adják át nekünk.
Wass Albert egy költeménye oly szépen figyelmeztet:
“Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek,
hogy emberek lehessetek!”
Legyen minden napunk ilyen Karácsony! Félelem, aggódás, romboló szórakozás, felháborodás, mesterségesen most termelődő önzés, önvédelem kínos kényszerérzete helyett tekintsünk, mint őseink, s napjainkban mint a gyermekek a teremtés ezer szépségére, táltos tanítóink: költőink, íróink szavaira, s akkor a pokol kapui sem tudnak erőt venni rajtunk.
Nézzünk naponta lelkünk igazmondó aranytükrébe, hogy ragyogóan tiszták maradhassunk, s így nyugodjunk meg Teremtőnk szent kezében.