Az ölelés miért olyan hihetetlenül hatásos terápiás eszköz? Régebben azt hittem, hogy a világos érvelés, az értelem és az elemzés a megfelelő módszer, de ezek mit sem érnek az öleléshez képest.
Az embernek szüksége van arra, hogy fontos legyen. Ez az egyik legalapvetőbb emberi igény. Ha valakivel nem törődnek, annak az élete hanyatlásnak indul. Ha nem érzi, hogy fontos valakinek – legalább egyvalakinek -, akkor az egész élete jelentéktelenné válik. Ezért a szeretet a lehető legjobb terápia. A világnak pedig azért van szüksége terápiára, mert hiányzik belőle a szeretet.
Egy igazán szeretetteljes világban nem lesz szükség terápiára: a szeretet önmagában elég; sőt, több is, mint elég. Az ölelés a szeretetnek, a melegségnek, a másikkal való törődésnek csak a megnyilvánulása.
Pusztán az az érzés, hogy a másikból melegség árad feléd, már bőven elegendő ahhoz, hogy kiűzze belőled a betegségeket, és hogy felolvassza a jéghideg egódat. Ettől a feléd áradó melegségtől újra gyermekké leszel.
A pszichológusok ma már pontosan tudják, hogy ha egy gyermeket nem dédelgetnek, nem puszilgatnak, akkor nem fejlődik megfelelően. Ahogyan a testnek élelemre van szüksége, ugyanúgy kell a léleknek a szeretet. Kielégítheted a gyermeknek minden fizikai szükségletét, megadhatsz neki minden kényelmet, de ha nem öleli meg senki, nem lesz belőle teljes értékű ember. Mélyen belül nagyon szomorú lesz, elhagyatottnak, elutasítottnak, mellőzöttnek fogja érezni magát egész életén keresztül. Etették, öltöztették, de valójában nem gondoskodtak róla.
Újszülötteken megfigyelték, hogy valódi testi kontaktus nélkül a gyermek annak ellenére elkezd zsugorodni, hogy egyébként minden más fizikális igényét kielégítik. Akár bele is halhat! Ha testileg minden gondoskodást megkap, de a szeretetet még csak távolról sem ismerheti meg, akkor elszigetelődik, elveszíti minden kapcsolatát a létezéssel.
A szeretet az, amiben egymáshoz kapcsolódunk
A szeretet az igazi közös gyökerünk.
Olyan ez, mint a lélegzet: az a testnek alapvető fontosságú – ha abbahagyod a lélegzést, meghalsz. Ilyen a szeretet is: ez az ember belső lélegzése. A lelket a szeretet tartja életben.
Az elemzés itt nem segít. Az értelmes, világos beszéd, a tudás, a szakértelem nem használ. Tudhatsz te mindent a terápiáról, amit csak tudni lehet róla, lehetsz akármilyen szaktekintély, ha nem ismered a szeretet művészetét a terápia csodájának mindig csak a felszínén maradsz. Abban a pillanatban, hogy elkezdesz együtt érezni a pácienseddel, azzal a betegeddel, akin látod, hogy szenved…”százból kilencven esetben azért szenvednek az emberek, mert soha nem szerette őket senki igazán. Ha tehát megérzed a páciens szeretetéhségét, és ha képes vagy betölteni a benne tátongó űrt az őszinte együttérzéseddel, akkor a páciens állapotában szinte azonnal lenyűgöző változás következik be.
A szeretet minden bizonnyal a leghatékonyabb terápiás módszer.
Sigmund Freud ettől nagyon félt… annyira, hogy az ölelés nála szóba se jöhetett. Még csak arra sem volt hajlandó, hogy szemtől szembe üljön a beteggel, mert attól félt, hogy miközben meghallgatja az illető problémáit, megismeri a félelmeit, egy idő után talán elkezd valami szimpátiát érezni iránta. Esetleg könnybe lábad a szeme, sőt talán el is sírja magát, netán egy óvatlan pillanatban még meg is fogja a szerencsétlen páciens kezét! Annyira félt a terapeuta és a páciens között kialakuló bármilyen szeretetteljes kapcsolattól, hogy ennek elkerülésére külön módszert dolgozott ki: a páciensnek le kellett feküdnie egy kanapéra, a terapeuta pedig a kanapé mögött ült, hogy ne is lássák egymást.
Nagyon fontos tudni, hogy a szeretet azáltal növekszik, hogy szemtől szembe látjuk egymást. Az állatoknál ez nem így van, mert ők úgy “szeretkeznek”, hogy közben nem látják egymást, tehát így nem alakulhat ki barátság, igazi kötődés közöttük. Amint befejezték az aktust, mindenki megy a maga útjára… se bú, se bá, még csak el sem köszönnek egymástól! Az állatok a mai napig nem tudnak barátságot kötni, családot alapítani, nemhogy egy egész társadalmat felépíteni. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy amikor közösülnek, nem néznek egymás szemébe, nem látják egymás arcát. Így aztán a közösülésük teljesen mechanikus; nincs benne semmi emberi vonás.
Az ember a különböző kapcsolattípusok teljes tárházát volt képes létrehozni pusztán azáltal, hogy ő az egyetlen olyan állat, amelyik szeretkezés közben képes a partnere szemébe nézni. Ilyenkor a szem kezd el kommunikálni, az arckifejezések finom rezdülései pedig metakommunikációvá fejlődnek. Ahogy látod a másik arcán a boldogság, az eksztázis, a gyönyör jeleit megjelenni, úgy mélyül el az intimitás közöttetek.
Az intimitásra óriási szükség van
Ez egy alapvető szükséglet.
Ezért jó, ha világosban szeretkezünk, nem sötétben – vagy legalábbis félhomályban, gyertyafényben. Ha teljes sötétségben szeretkezünk, az az állati vonást erősíti bennünk, hiszen lehetetlenné válik a szemkontaktus… tulajdonképpen a sötétben való szeretkezés egyfajta stratégia arra, hogy elkerüljük az igazi kapcsolatot.
Sigmund Freud nagyon félt a szeretettől; mivel a saját elfojtott szeretetétől rettegett. Félt belebonyolódni bármilyen kapcsolatba. Mindig kívülálló akart maradni, nem akart szorosabb kapcsolatba kerülni a pácienseivel, nem akart beleugrani a mély vízbe. Ő amolyan tudományos megfigyelőként, kívülről, távolról, közömbösen és szenvtelenül akart gyógyítani. Úgy akarta megalkotni a pszichoanalízist, mintha az tudomány volna. Pedig ez nem tudomány, és soha nem is lesz az. Ez művészet.
Sokkal közelebb áll a szeretethez, mint a logikához. Egy igazi pszichoanalitikus nem védekezik az ellen, hogy mélyen belevonódjon a páciens lelkivilágába, pszichéjébe – felvállalja a kockázatot.
Valóban veszélyes dolog
Hiszen olyan az egész, mint amikor beugrasz valakiért a háborgó tengerbe.
Lehet, hogy te magad is odaveszel, végül is te is csak ember vagy! Lehet, hogy te magad is nagy bajba kerülsz, belebonyolódsz, később talán még neked lesznek problémáid emiatt az egész miatt – de ezt a kockázatot vállalni kell!
Ezért szeretem annyira Wilhelm Reich-ot. Ő átformálta az egész pszichoanalízist! Úgy döntött, hogy nem tartja majd távol magától a pácienseit. Elvetette a kanapét, és az irányelvet, miszerint a gyógyítás folyamata közben közömbösnek kell maradni. Ő sokkal nagyobb forradalmat vitt véghez, mint Freud. Sigmund Freud tradicionális maradt; egész életében rettegett a saját elfojtott vágyaitól.
Ha nem félsz a saját elfojtásaidtól, akkor rengeteget segíthetsz a másiknak. Ha nem félsz a saját tudattalanodtól, ha csak egy kicsit is képes voltál már szembenézni a saját problémáiddal, akkor már azzal is nagyon sokat segíthetsz, ha hagyod, hogy a páciens belevonjon a világába – így valódi résztvevő leszel, és nem puszta külső szemlélő.
A probléma tulajdonképpen az, hogy sokszor a pszichoanalitikusok maguk is olyan súlyos problémákkal küzdenek, hogy egy ilyen helyzetben esetleg kiderülhet, több bajuk van, mint az általuk kezelt páciensnek, így tehát érthető Sigmund Freud félelme. Meggyőződésem szerint, ha valaki még nem ébredt fel teljesen, nem érte el a megvilágosodást, addig nem lehet igazi, hiteles terapeuta. Csak egy buddha lehet igazi terapeuta, mert neki már nincsenek problémái. Ő képes tökéletesen összekapcsolódni, beleolvadni a páciensbe; tulajdonképpen számára a páciens egyáltalán nem is páciens. Voltaképp ez a nagy különbség a páciens-terapeuta, illetve a tanítványmester kapcsolat között. A tanítvány nem páciens, a tanítványt szeretik – a mester szeretete árad felé. A mester nem puszta megfigyelő; valóságos résztvevője az eseményeknek. Ők ketten nem két különálló személy többé: eggyé váltak, és az egység segít.
Az ölelés nem más, mint ennek az egységnek a kifejeződése – és már ez a gesztus is segít. Tehát igazad van. Azt kérdezed: “Az ölelés miért olyan hihetetlenül hatásos terápiás eszköz?” Valóban az, pedig nem más, mint egy mozdulat. De ha hiteles, ha a szívedet is beleadod, akkor igazán varázslatos eszközzé válik: igazi csodákra képes. Azonnal gyökeresen meg tudja változtatni a helyzetet.
Néhány dolgot nagyon fontos megérteni
Először is az az elgondolás, hogy a gyermek meghal, és az emberből kamasz lesz, majd a kamasz meghal és az emberből fiatalember lesz, majd a fiatalember meghal és az emberből középkorú lesz, és így tovább… ez az elgondolás alapvetően hibás.
A gyermek soha nem hal meg – soha semmi nem hal meg. A gyermek ott marad; örökre benned marad, csak épp elfedik a későbbi tapasztalatok – elfedi a kamaszkor, majd a fiatalság, aztán a középkorod, végül az öregkorod – de a gyermek mindig benned marad.
Olyan ez, mint egy hagyma: a rétegek egymásra simulnak, de ahogy pucolod a hagymát, láthatod, hogy bent egyre frissebb és frissebb rétegek rejtőznek. Minél mélyebbre mész, annál több, egyre frissebb réteget találsz.
Ugyanígy van ez az emberrel is: ha elég mélyre ásol benne, biztosan megtalálod az ártatlan gyermeket. És ha sikerül kapcsolatot létesíteni ezzel a gyermekkel, annak valóban gyógyító ereje van.
Az ölelés közvetlen kapcsolatot létesít a gyermekkel. Ha valakit őszinte szeretettel átölelsz, ha nem pusztán tettetett gesztusról van szó, ha valóban beleadod a szívedet is, akkor azonnal kapcsolatba kerülsz a másik emberben mélyen megbúvó, ártatlan gyermekkel. És ha ez az ártatlan gyermek akár csak egy pillanatra is a felszínre kerül, hatalmas változás következik be, hiszen a gyermek ártatlansága mindig egészséges és romlatlan. Ebben a pillanatban elérted a másik legbensőbb központját, ahol még nincs jelen a romlottság; elérted a szűz magot. Ezzel az öleléssel elérted, hogy ez a szűz lény ismét élettől lüktessen, és ennyi már elég is. Ezzel be is indítottad a gyógyulás folyamatát. Minden gyermek olyan tiszta, annyira eleven, annyi lendülettel van tele, hogy már pusztán az életenergia egészségessé teszi.
Valahogy meg kell próbálnod elérni a gyermeket a páciensben… és az ölelés az egyik legegyszerűbb és leghatékonyabb módszer. Az elemzés az elme módszere, az ölelés a szívé. Az elme valójában minden kórság okozója, a szív ezzel szemben minden gyógyulás forrása.
Forrás: http://reiki.timba.biz/miert-olyan-hatasos-az-oleles/