Egyértelmű, összefüggő magyar világkép az ősi írás honfoglalásunk utáni elsorvasztásával nem maradt fenn. Meséink, szólásaink és népszokásaink azonban megőrizték a morzsákat, valamint a népművészet szimbólumaiba kódolva átaludta az évszázadokat, amiből újra fel lehet építeni az ősvallás rendszerét.
Jó forrásanyag lehet más népek korabeli történészeinek, íróinak fennmaradt munkája.
Itt néhány kísérlet eredményét próbálom felvázolni.
A magyar ősvallás a mágus hit volt. Erre írásos bizonyítékot találunk Theophülaktosz (bizánci görög történetíró a VI. században) írásában.
Theophülaktosz Historié című művéből: „A turkok (Theophülaktosz és a többi bizánci író is így hívja a magyarokat, valójában a hunokat és az alájuk tartozó népeket, akiknek a ’vallása’ magyar volt, azaz mágus hiten álltak) igen ostobán szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, s a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette. Neki lovakat, ökröket, juhokat áldoznak és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége.” (forrás: Mireisz László: A magyar vallás) Tehát egyistenhiten álltak őseink.
Az Istent az Egek Urának nevezték, és csak az ég meghatározó jelképeit, a Napot, a Holdat, a csillagokat, a fényt, a világosságot és a „nap madarait”, a sólymot, és a sast tartották méltónak az Isten szimbolikai értékeinek a kifejezésére.
Mágikus világkép
A mágikus világkép legfontosabb területe az elemi vagy természetmágia, melyben a tűz, víz, lég és a föld nem mint elvont fogalmak voltak jelen, hanem mint a világ és az emberi test alkotóelemei, mint „amiből mi és minden más alkotva van”. A házakban azért égett a TŰZ, mert felfelé lobogásával annak a belső erőnek volt a szimbóluma, amely az emberben, de leginkább a harcosokban ég s amely a hősök csarnokába segítette őket. A tüzet a magyaroknál minden évben újra szentelték, a szentelt tüzet az oltárra tették, s ezzel az embert mozgató belső erőt, a hont védő harcosok virtusát és a gabonát érlelő külső hőt egyaránt megáldották.
A tűzszentelés szokása túlélte az évezredeket, mai napig is az ortodox keresztények húsvéti szertartásai közé tartozik a tűzszentelés.
Régen télűző-tisztító tűzünnep volt február 2.-a, a mai Gyertyaszentelő Boldogasszony napja, ahol szintén tüzet-gyertyát szentelnek. A kelta Imbolc tűzünnep maradványa lehet, ilyenkor az állatokat is úgynevezett tűzkapun – két égő fa (máglya) között – hajtották át, hogy egészségesek maradjanak. Ennek maradványa a balázsolás, február 3.-án, amikor a tűzkaput jelképező két égő gyertya között áldják meg a gyermekeket, a bajelhárító egészségvarázslás maradványaként. (Balázs és Belenus Nap(tűz)isten kapcsolata)
A tűzzel az Ember örök mivolta fejeződik ki: isteni tűzerő, tűz-én. Angolul is fennmaradt, az ember szavuk zsarátot, parazsat jelent.
A VÍZ szimbóluma volt az élet lényegének, az örökös megtisztulásnak, táplálásnak és fennmaradásnak. A forrásoknál végzett szertartásokkal és a források megszentelésével érték el, hogy az eső áldást hozó legyen és ne pusztító.
A forrás, kút, víz tisztelete is máig megmaradt, például a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtöltéhez kötődő húsvéti kútdíszítés szokása tojásokkal, tavaszi virágokkal, amely két hétig megőrződik. Sajnos mai képet csak külföldi példából (Gasseldorf) tudok mutatni, mert valahogy mi nem tartjuk annyira fontosnak ennek a hagyománynak és vizeinknek az ápolását, csak a húsvéti vízzel leöntés, a locsolás maradt fenn mindenki által ismert szokásként.
A forrásból húsvétkor merített víz szempanaszok, kiütések és egyéb bajok orvoslására volt használatos. Élt az a hit, hogy aki húsvét reggelen a patak vizében megmosdik, örökké fiatal marad. Az állatokat is beterelték a vízbe. A gyógyforrások védnöke Apolló, a gyógyító Napisten.
A LEVEGŐ a mozgásnak, felemelkedésnek és áthagyományozásnak, a királyi szkítáknak volt a szimbóluma és vagy a levegőégbe felnyúló fa vagy a kerecsen madár formájában tisztelték a szelet.
A FÖLD pedig a beteljesülésnek, újjászületésnek és a megtartásnak volt a jelképe és kő, hegy vagy szikla formájában tisztelték.
Temetés után a sírra köveket és sziklákat tettek, jelezve, hogy a test visszaadatott a Földanyának.
Az áldozatokat kőoltáron mutatták be. A föld, az anyaföld, a haza, a szülőföld, az életadás, a táplálás szimbóluma.
A természetmágia a természet mágikus uralmát jelenti, a természeti elemek ismeretét és felhasználását, azok egyensúlyának fenntartását és gondozását, melyet a mai ember nagyképűen semmibe vesz, tudatlanul kizsákmányolja Föld-anyát, nem törődve a következményekkel.
A mágikus gyakorlat fontos területe volt a gyógyítás és a régi magyar népi gyógyászat bőségesen tartalmazott mágikus elemeket.
világfa
A magyar mitológia világfelépítésében központi helyen van a világfa, az égigérő fa, vagy tetejetlen fa. „Az égigérő fa motívumát elszigetelt, Európában csak magyar területen megtalálható volta miatt még a honfoglalás előtt Keletről hozott ősvallásunk maradványának kell tekintenünk.” írja Kiszely István Az ősmagyarok hitvilága című munkájában.
A világfa összeköti az Eget és Földet, Tetején az Ég Ura, jobboldalon a Nap, baloldalon a Hold, ágain az ősök és a megszületésre váró lelkek ülnek.
A világfa középső része a látható világ, az emberek, állatok, növények, ásványok világa.
A magasra nőtt, tekintélyes fákat szentnek tekintették, tisztelték, köré telepedtek. Innen eredhet a fa-lu kifejezés. A hajlékot tartó középső erős oszlopot istenfának nevezték. Szereket gyakran szent fák alatt, vagy körülötte tartottak.
Isten kardja az égig érő fa jelképe is lehetett, az Eget a Földdel összekötő szent tárgya, amely az Istennel, a mennyei világgal való kapcsolatot teszi lehetővé. E kard nem hatalmi vagy hódító eszköz volt, hanem az égi igazság, az isteni kormányzás és a sötétség elleni harc ragyogó, varázserejű megtestesítője.
Atyaisten, boldogasszony és szélanya
Ez a világfa osztja három részre a világot. A középső világ az általunk ismert fizikai valóság. A világfa felső része az égiek világ, a jó szellemek világa, ágain ülnek a megszületésre váró lelkek. Az alsó világ a rossz szellemek világa.
Magyar Adorján szerint a Tejút személyesíti meg az Istenszülő Nagyasszonyt. A született Isten, az Öregisten, Atyaisten, Aranyatyácska. Eredeti formájában nem azonos a kereszténység istenfogalmával. Az Isten a Mindenség ura, egyben a Hadisten, akinek lakóhelye a Tejút. A Tejút egy élőlény volt, ma úgy mondhatnánk, a Galaxis élő rendszer, az Istenszülő Nagyasszony. Ezt fejezi ki a csodaszarvas, – a kozmikus világot megtestesítő ősjelkép. (Más nép mitológiájában is találkozhatunk az ős-ős Istenanyával, aki szüli a Teremtő Istent, aki azután teremti a világot.) Az ősanya-istennő Eneth nevét, ami ünőt, szarvasünőt jelent Kézai Simon korabeli írása őrizte meg.
A regösök az ősvallás szertartási énekesei is voltak, a csodaszarvas papjai, a mágikus szavak őrzői. A rege szavunk eredetileg bűvölést, bűvös mondást jelentett. A REGös kora REGgel révült, amikor RÉ felkelt. „Napot láttam én felkelni, hej regélök, regélök…”
A magyar mitológia központi alakja a Boldogasszony. Eredeti neve nagy valószínűséggel a babba lehetett. (Csíksomlyói búcsú előtt hajnalban megnézték a felkelő napot és imádkoztak a Kis-Somlyó (sólyom) hegyén. Úgy tartották a Nap a babba, benne van babba.) Az ősmagyar Babba, a „születést adó” és a sumér Bau, az „élelemadó” alakja mára összemosódik Szűz Mária alakjával.
A Boldogasszony „ez világnak megépítő asszonya”, „Föld édesanya”. Ünnepei fennmaradtak, ő biztosította a születést, a termékenységet – gyümölcsoltó Boldogasszony-, az aratást – Sarlós Boldogasszony, a betakarítást – Földanya ünnepe – és a gyógyítást – gyógyító Boldogasszony -, segített az élet minden területén.
A csengersimai kazettán Nap, Hold, és Szél.
A harmadik fő alak a magyar mitológiában Szélanya, aki a világfa ágai között lakozó öregasszonyként ábrázolt alak, aki a szeleket engedi ki barlangjából. A Szél a Szent Szellem csillaga, a Hajnalcsillag, a Vénusz régi magyar neve.
A fennmaradt források egyik változata szerint tehát a hármasság az Öregisten, a Boldogasszony és a Szélanya (Vénusz).
Nap, Hold és hajnalcsillag
A másik változat szerint a hármasság a Nap, a Hold, és a csillag (Vénusz). Eszerint a változat szerint az emberek édesapja a Nap, „költőileg megszemélyesítve a Napisten, Napkirály”, regebeli édesanyja maga a Föld, azaz megszemélyesítve a Földanya, vagyis Tündér Ilona, más néven az Élet Anyja. Magyar Adorján szerint égi őseink a Nagy Égisten, a Nagy Boldogasszony, Napisten (Magor), a Hadúr (Hunor), Ilona Földistennő, Hold és Vízistennő.
Hasonló leírást találunk az Oguz Name, VIII. századbeli mongóliai rovásírásos türk feliraton:
„Egy napon, amikor Oguz Tengrihez (az Ég Urához) imádkozott, az égből földre szálló csodálatos kék fényt pillantott meg, amely vakítóan világos volt. Oguz a fény közepén egy tündöklően gyönyörű leányt (tündért?) vett észre. Megszerette és magával vitte. Három gyermekük született: az elsőnek Nap lett a neve, a másodiké Hold, a harmadiké Csillag.”
Cey-Bert Róbert Gyula írja a Hun-magyar ősvallás című művében: „ … az égbolt misztikus jelentéséhez kötötték az istenfogalmakat, … jelképes értékrendszerében az „Ég Sátrában” maga az Ég Ura lakott, amelyben helyet foglalt a jobb oldalán a Nap, a bal oldalán a Hold. … Az egyisten hit természetesen nem zárta ki az Isten mellett a legfontosabb szellemi lények tiszteletét.”
A fényt az Isten egyik alaptulajdonsága megnyilvánulásának tekintették, amely a Nap fényén keresztül jelképezi Isten fénytermészetét.
A Hold az Isten éjszakai megnyilvánulási formája, változó fázisainak nagy jelentőséget tulajdonítottak.
Az esthajnalcsillag az újjászületés transzcendens fogalmát, a hajnali és alkonyati eget jelképezte.
A Napot arany, a Holdat ezüst, a (Vénuszt) Hajnalcsillagot a réz jelképezi. Meséinkben a hős arany-ezüst-réz várakban jár, arany-ezüst-réz erdőn megy keresztül. A babiloni határkövekre a Nap, Hold, Vénusz (Csillag) szent háromságának jeleit vésték. A csillagot ábrázoló sumér képjel jelentése dingir, azaz tündér, illetve Isten. dingir> tenger> végtelenség ura, azaz Isten.
tündér Ilona
Régi csillagneveink szerint tündér volt ősvallásunk isten asszonya. (Tündér Ilona) A Kis Göncölt Tündérasszony csillagának, Tündérasszony palotájának, illetve Nagyboldogasszony csillagának, Nagyboldogasszony társzekerének nevezték. Tündérek járták lélekvezetőként a Tejutat, amit Tündérútnak hívtak. A Tejút-hasadék mélye a Hattyú csillagkép farkánál a Tündérek fordulója, a Tejút-hasadék nyílása a Tündérek tánca, a Szíriusz csillag a Tejút másik végénél a Tündérfő. A magyarok ősvallása szerint a Szíriusz bolygóról, azaz a Tündérfőről származunk, Attila királyunk a Tündérasszonyhoz imádkozott. Csillagszármazásunk, tündérvallásunk, tündérszármazásunk tehát kétségtelen.
Egyes mesékben a hőst az ott lakó Szél (Vénusz), a Hold és a Nap anyja segíti útján. (Eszerint az ősszülő lenne a Szél, szülöttei a Napatya, és Holdanya?) Végül is a Tejút-anya részei.
A nap kultusza
Az égitestek közül a Nap kultusza jelentős volt a szkítáknál, a hunoknál és a török népeknél is. Megünnepelték a Nap felkeltét és a napéjegyenlőségeket, napfordulókat. Őseink kötődése a Naphoz szorosabb volt, mint manapság, a fény jelentette számukra az életet és az igazságot.
A kereszténységben a Nap Jézus Krisztusnak lett a jelképe (Sol invictus), aki a “világ világossága” (Jn 12,8) és “felkelő Napunk a magasságból” (Lk 1,78). Mai napig az úrmutatóban a sugaraival a Napistent láthatjuk, sőt a fekvő holdalak a Vénusz jelképe. Napisten – Sol – madara a SÓLyom.
Mai keresztény szertartás az úrnapja. Az Úrnap fő eseménye a körmenet, amelyen körülhordozzák az oltáriszentséget. A körmenet útvonala mentén négy oltárt állítanak fel az ott tartandó rövid szertartás (evangélium-éneklés és áldás) céljára. Jankovich Marcell Jelkép-kalendáriumában írja: E sajátosságok arra vallanak, hogy a „szentostya” útvonala a Nap éves pályáját jelképezi, amelynek csúcspontján a Nap épp anyja, a Tejút „karjai közt” tartózkodik. Úrnapja ebbe az időszakba esik. A virágszőnyeg (másutt illatos füvek) és a díszítésre szolgáló zöldágak varázserejű szentelményeknek számítottak. Régen betegség és villámcsapás ellen varázsoltak velük. (A tűzszertartás növényeiről a 117. oldalon olvashat)
A Nap földi jelképe a Fehér Ló. Gyallai Domonkos írt tanulmányt a fehér ló fontos szerepéről a székely hagyományban. …”A székelyek a fehér lóhoz szorosabb kapcsolatban levőknek hitték magukat, mint más népek. Más népek is … tisztelték a fehér lovat, de a székelyek állatősüknek hitték azt. … a régi népek hitében a Nap földi jelképe volt. A (székelyek) a Nap fiainak hitték magukat.” A kelta Fehér Ló hava a nyári napforduló magyar Napisten havával megegyezik.
Az ősök
Őseink életében jelentős szerepet játszottak az elhalt ősök, kiknek lelke hitük szerint jószelleme volt leszármazottainak. Tiszteletükkel függött össze az állandóan égő nemzetségi tűzhely, a különféle temetkezési szertartások és az emléktorok. Róluk emlékeztek meg őseink tűzre vetve az étel első darabját és az ital első cseppjét.
A sötétség hatalmainak őseink hite szerint az igazi ideje az éjszaka. Elűzésük legjobb fegyvere a Nap megidézője, a melegítő és világító tűz, amiben őseink tanyáznak, – mint Napszikrák – ezért nem szabad a tűznek kialudni. (Az örökmécses rítusa innen ered.)
A tűzhely körül foglaltak helyet a családi és nemzetségi jelképek, melyeket Szent Gellért „szkíta bálványoknak” nevezett. Ezeket a mély értelmű és éltető szimbólumokat alacsonyította le a „kultúra” tűzimádássá és bálványimádássá. A család őseinknél annyira megbonthatatlan egység volt, hogy az a túlvilágon is folytatódott. Őseink szerint az égi hatalmak nem mások, mint az ősök szellemei. A nagycsalád munkamegosztása hitük szerint a túlvilágon is folytatódott, a férfiak a Nap és a Hold pályájával törődtek, az asszonyok az élet vízére és a születendő gyermekek lelkére ügyeltek.
Fontosak voltak még a hely szellemei. Úgy tartották, hogy a földeknek, hegyeknek, folyóknak, forrásoknak saját szellemeik vannak. Sőt, a fáknak, növényeknek, állatoknak is voltak különleges szellemeik.
A betegséget ártó szellemek, azaz démonok okozták, a fontosabbaknak külön nevük is volt. Például: guta okozta az agyvérzést, nyavalya az epilepsziát, gyík a torokfájást, fene a daganatot. Ez a hit több keleti népnél is megvan. A gyógyító eljárásoknak ezért is volt démonűző jellegük, továbbá védő amuletteket, tárgyakat használtak erejük megtöréséhez.
A perzsa krónikák szerint a hun táltosoknak különleges csodaköveik voltak, amelyekben hatalmas energia halmozódott fel. Voltak esőt és vihart hozó köveik, de voltak gyógyító köveik is.
Végezetül álljon itt a szerző által tartott táltos-szerek, rendezvények kezdetén elhangzó áldáskérő dobos ima.
„Környülálló szent fáink,
fentül való Napatyánk,
antul való Földanyánk,
közbül futó vizek, erek,
közbül fújó szellők, szelek,
őseink, a jószellemek,
ide figyelmezzetek!
Azért jöttünk össze …… Segítsétek szerünket, áldásotokat kérjük.
Magyarok Istene! Áldd meg a jószándékú emberek összejövetelét!
áldozati üst
Az ősi vallásban az áldozati üstnek fontos meghatározó szerepe volt. A vallásos élet az áldozati üst szakralitá-sára és szertartásos használatára épült. A bronz áldozati üst a hun régészeti kutatások legjellegzetesebb és leg-ősíbb azonosító lelete, amelyek megjelentek már több mint 2500 éves sziklarajzokon.
A hunok az áldozati üstöt az égbolt, az Ég Ura világ tükörképének, szakrális jelképének tekintették, amelyben megtörtént az áldozati étel megszentelése, átváltozása, újjászületése, biztosítva a kapcsolatot az égi világgal.
(Jelképesen fennmaradt ez a rítus a mai vallásban az áldoztató kehelyben az Úr testét jelképező szentostyával, illetve a vért jelképező borral vesznek részt a közös áldomásban.)