Kárpátok szívéből mennyei fény árad,
Minden szegletében elmúlik a bánat.
Égi földjén ragyogó kicsiny apró gyöngyök,
Mag-lélekben izzó fényes aranygömbök.
Földnek ősi titkát felfedi most népem,
Ez az, ami éltet, ősi örökségem,
Apától, anyától megváltóvá válunk,
Fényből ragyogóvá emeljük világunk.
Sötétségnek vége, szemünk újra nyitva,
Tudjuk már az utunk, indulunk az útra.
Álomból ébredtünk évek sora után,
Vezetjük a népünk – át a Fény kapuján.
Szólok újra néktek, drága Fénytestvérek:
Égi harsonából felcsendült az ének!
Fénytrónusán ülve Anyánk boldog végre,
Szívrózsából ontja áldását a népre.
Emeld, aki gyenge, etesd, aki éhes,
Nyújtsd a kezed annak, kiben a fény kétes.
Tanulj meg szeretetet átadni és kapni,
Általad tud Földanyánk újra felragyogni.
Tisztelj minden élőt – legyen: ember, állat,
Lelkükből egy csepp ott lakik tenálad.
Mezők, földek, erdők, sziklák és tengerek:
Veled, együtt ők is ősi őrszellemek.
Évezredek során álltunk készenlétben,
Égi jelre várva – hosszú álomlétben.
Turul szállott csillagúton – szárnya kifeszítve,
Áldott útnak indulunk most, hátat hátnak vetve.
Csanádi Adalbert Pálos Atya