UDVARHELYI RÓZA
Átszakadt a gát, az elhallgatás gátja
Sajtóhír: Magyar Örökség díjat kapott munkássága elismeréseként Molnár V. József néplélekrajz-kutató
A gyermekrajzok csodálatos világáról tartott előadást Molnár V. József, amikor életemben először találkoztam vele. Magam is gyakorló, több gyermekes édesanyaként ittam minden szavát, és amint az előadás után hazaértem, azonnal elővettem lányaim rajzait, és a hallottak szerint „elemezgetni” kezdtem. Egy új világ nyílt meg előttem, új szemszögből mutatkoztak be a gyermekeim.
2008-ban engem is utolért a „változás szele”, és hatalmas reményekkel nyakig süppedtem a Magyarok Szövetsége munkájába. Itt rendszeresen találkoztunk Jóska bácsival, és alkalmunk nyílt közelebbről is megismerni egymás világlátását, gondolatvilágát. Minden beszélgetés élmény volt számomra, sokat tanultam, tanulok tőle. Aztán egy gyászos esemény kapcsán néhány napra én lettem egy kis csapat „édesanyja”, ahogy Jóska bácsi emlegette. A kezdeményezésemre együtt utaztuk körbe Erdélyt néhányan, előadásokat tartva a trianoni gyalázat 90. évfordulóján. Akartuk, hogy tudják, hogy érezzék az elszakított testvéreink, hogy EGY nemzet vagyunk. Azon az úton sokat beszélgettünk, és Jóska bácsi addig „nyúzott”, míg „beadtam a derekam” és nekifogtam a Magyar műveltség alapjai iskola megszervezéséhez a szövetségen belül. „Tanítani kell, Róza, a nemzetet, mert óriási a tudatlanság” – mondogatta gyakran, és fáradtságot nem ismerve „fogta a kezemet” és vezetett. Ekkor már közelebbi munkaviszonyba is kerültünk, és fokozatosan kirajzolódott bennem a kép: egy madárcsontú óriással van dolgom, és jó lesz felkötni a gatyamadzagot, mert nem tűr mulasztást, nem ismeri a lehetetlent, a mércéje sokszor túlméretezett egy átlagember számára, és olyan kedvesen, de határozottan tudja helyrerakni az embert, hogy hetekig zsong majd tőle. Hogy az esztendő közepén már a következő évi naptára is majdnem tele van, ezen már ezek után meg sem lepődtem…
Hogy bírja ezt az ütemet? – kérdeztem sokszor magamban, és néha feleségével, Etelka nénivel beszélgetve mindkettőnkben megfogalmazódott a gondolat, hogy valahogy lassúbb tempóra kellene fogni őt. Erről persze hallani sem akart soha. A Jóisten mindenkinek kiszabja az idejét, és nem lustálkodásra adja. Ez volt a véleménye. Mintha versenyt futna mindig az idővel – konokul. Nemzetszolgálata a „nem hivatalos”, de nélkülözhetetlen partvonalon zajlott és zajlik a mai napig is, de azért a nyolcvanadik születésnapjára szervezett műsoros köszöntőn zsúfolásig telt a Hazatérés temploma. Annyi szeretetet kapott ott, amennyi ritkán jut egy embernek. Ekkor született a Nyolcvan év Isten tenyerén kötet is, melyből a kevésbé tájékozott ember is megérthette „emberi nagyságának titkát”.
Ezt az emberi nagyságot ismerte el most hivatalosan is, először a „hatalom”. Átszakadt a gát, és öröm ez az embernek, öröm ez az ő nevelésén gyarapodó magyar embereknek. Öröm mindannyiunknak, hogy Magyar Örökség díjjal tüntették ki több évtizedes nemzetépítő, nemzetféltő szolgálatát.
Lelkem mélyén csendesen bimbózik a bizakodás virága, hogy talán eljött az idő, és a „nagy öreg” átszakíthatta a gátat, az elhallgatás gátját, és talán a többiek is, a „tegnap még nem volt szalon-
képes” nagy gondolkodóink, tanítóink is beállhatnak e jogos és méltó elismerés sorába.