Fényvallás – A Fény útja – a Magyarság ösvénye
Aki a magyar hitvilágot a maga valóságában és transzcendenciájában szeretné megérteni, nem korlátozhatja megismerési körét arra, amit a fizikai világban talál. Vannak olyan igazságok, amelyekhez fel kell tudni emelkedni. Ilyen annak megértése is, hogy a magyarság ősi vallása fényvallás volt.
Vágjunk a közepébe! A fényvallás, mint ahogyan az elnevezés is mutatja, a fénnyé válásról szól. Fénnyé azonban nem úgy válunk, hogy eltűnik a testünk és egy magasabb dimenzióban találjuk magunkat, minthogy az embernek jelenlegi létmódozatához elengedhetetlen a teste. Sokkal inkább arról van itt szó, hogy az élő isteni Fény egyfajta közvetítőjévé, átadójává válhat az, aki valóban képes önmagát Fénybe öltöztetni. Még pontosabban fogalmazva a megfogalmazhatatlant, a fényvallás a hívője vagy inkább a tudója és gyakorlója számára azt jelenti, hogy ő képes a Fény világában is létezni. Ez a Fény meditatív úton közelíthető meg és természetét tekintve nincs benne semmiféle anyagi. Ez a végső valósághoz tartozó Fény, amelyet talán a metafizika szóval illethetnénk, de akkor is csak közelítő és könnyen félreérthető formában.
A magyar ősvallásban a Fény egyszerre jelentett egy misztikus egységélményt, egy fényélményt és egy tudati fokozatot is. Ebből is látszik, hogy a vallás középpontjában a beavatás állott. A beavatásra való felkészülésre pedig nem lehetett sajnálni az időt és az energiát, mivel itt nem kisebb volt a tét, mint önmagunk megváltása. Aki ugyanis nem képes önmagában átalakítani a sötétséget fénnyé, az nem veheti fel a harcot a világában sem a Sötétség erőivel szemben.
Az magyarság fényvallásában ez egy tudatosan vállalt küldetésként képződik le. Ezért méltán nevezhetjük mágus-vallásnak vagy táltos-vallásnak is. Egyfajta őskereszténység bontakozik ki lelki szemeink előtt, amikor a magyarság vallását tanulmányozzuk.
A szkíta kereszténység voltaképpen napkereszténység, amely ősi gnosztikus hagyományokat is magába olvaszt. Tehát a gnózis, mint önismeret és istenismeret, megtalálható a fényvallásokban. Elterjedt a magyarokról hajdanán, hogy tűzimádók voltak. Nos, valóban imádták a tüzet, de annak a misztériumát helyezték előtérbe, vagyis a Fényt. A fényélményeik miatt állították azt az eleinkről, hogy imádták a tüzet. Valaha a Fény útja egyet jelentett a Teremtőhöz vezető úttal. Ez volna egyébként a vallások lényege. Az egyéni ember szintjére vetítve ez a folyamat azt jelenti, hogy létezésünk középpontját miként helyezhetjük át az időtlen, az örökkévaló, a halhatatlan Énünkbe. Ezért elválaszthatatlan a beavatás és a fénytermészet a vallástól magától.
A magyar fényvallás voltaképpen napimádó, de ez nem félreértendő. Al-Bakri írja egy helyütt, hogy a magyarok „egy olyan nép, amelynek a magasságos Istenen kívül nincs más istensége. Az ég Urában hisznek és az Ő egyetlen Hatalmasságában”. Ha meg띐gyeljük az eredeti Naphimnuszokat és nem vagyunk a sztereotípiák rabjai, akkor feltűnhet számunkra, hogy minden korban a Napot tisztelve az egy Istent imádták nem csak a magyarok, hanem sokan mások is. A Teremtőnek a különböző tulajdonságai kaptak más és más elnevezést, sőt egy idő után személyiséget is. De hiba volna ezt összekeverni a többistenhittel, mint ahogyan sokan teszik. A Napisten éppen úgy a Teremtő része, miként az angyalok és szentek.
A magyar fényvallás sok tekintetben rokonítható a zoroasztrizmus hitvilágával, amelyben a Világosság és a Sötétség, a Fény és az Anyag, a Jó és a Rossz örökös küzdelme bontakozik ki. S valóban, tetszik vagy sem, az ember ebben a tusában vesz részt. Azzal a megkötéssel, hogy elsősorban mindenkinek önmagában kell és lehet csak leküzdenie a sötétséget. Tehát a legnagyobb próbatétel a Fény útján járónak nem más, mint bebizonyítani érdemességét, rátermettségét, ily módón beavatottá válni és megvilágosodni. Ezzel járulhat hozzá a Világosság Urának győzelméhez. Ez egyfajta sorsszerűséget is előrevetít és egy heroizmussal is együtt jár.
Ezt a szintet – a beavatottá válást – bárki elérheti. Így az egyén megválthatja önmagát, de a folyamat ott nem áll meg, hanem bővül. Hiszen a beavatott a közösség javára, majd a nép üdvéért és végül a világért is képessé válhat tetteket véghezvinni.
Mindez azonban csak a valódi szakralitás (szentség) által valósulhat meg. Ha eltér valaki a magasrendű szellemi céloktól, akkor nem érheti el azt a morális és tudati fokozatot, amelyen a Fénnyé válása folytatódhat, s leperdülhet az útjáról.
A Fénynek több követét is ismerjük a történelemből, de elég sokat sajnos nem. Ám ez az ismeret véleményem szerint csak annyiban hasznos, ha bennünket arra ösztönöz, hogy belső erőnket fejlesszük. Sem a kivagyiság, sem az öntetszelgés, sem a saját nagyszerűségünk bizonygatása nem tartozik hozzá a Fény valódi mivoltához, mely csak csendesen világít a sötétségben és teszi a dolgát.
forrás: boldognapot.hu