A magyar Szent Korona

1.

„Az Imperator koronája a kerek világ” – mondja Honorius Augustodunensis, s mint tudjuk a Szent Korona minden tekintetben Imperator-i korona. Éppen ezért a Szent Korona maga a kerek, vagyis az egész, a teljes világ. Az a világ, amely az emberi tudattól elválaszthatatlan, s lényege szerint magába foglalja az „emberfeletti”, s az „emberalatti” területeket, szférákat is, amelyek azonban sohasem választhatók el az örök, időtlen és időfeletti (tudati) valóságtól.

A „kerek világnak” most azt a vetületét vesszük vizsgálat alá, amely közvetlenül a mi világunk. Ez a világ lényegét tekintve az idővel keletkezik, s az idővel múlik el, de a keletkezés és elmúlás között korszakokra, ciklusokra oszlik: Arany-korra, Ezüst-korra, Érc-korra és Vas-korra. Ez utóbbi, a Vas-kor, vagy másként ólom-kor: a Kali-yuga, a Sötétség kora. A Kali-yuga Krisztus előtt 3102-ben, csillagászati pontossággal 3101-ben kezdődött, s a jelenkor, a modernitás kora ennek az „elsötétedésnek” van meglehetősen előrehaladott állapotában. A két szimbolikus dátum közül most a 3101-es kezdetet emelnénk ki, mert rendkívül szoros összefüggésben áll az Árpád-ház kihalásának évszámával: a Kr. u. -i 1301 -es időponttal, valamint Szent Imre herceg 1031-ben bekövetkezett halálával. A számoknak ez a szimbológiai kombinációja azt jelzi, hogy azok a démonikus tendenciák, amelyek Kr.e. 3101-ben törtek a létezésbe, Kr. u. 1301-ben hallatlan erőteljességgel aktivizálták magukat, mintegy offenzívába kezdtek- a világban még meglévő metafizikai spiritualitás kiiktatására. Mit jelent ez? Mindenekelőtt azt, hogy az Árpád-ház kihalásával megszűnt minden esély arra, hogy olyan dinasztiák jöjjenek létre, amelyekben szakrális uralkodók inkarnálódhatnak. Az a rendkívül drámai megfogalmazás, ami szerint III. András halálával „az utolsó aranyág tört le”, sokkal többet jelent egy hétköznapi tragédiánál: ugyanis magából a világból tűnt el végérvényesen a dinasztikus szolaritás lehetősége. A világ-, a világosság, a fény-fáról tört le a Fénynek a világba alászálló ága.
Látszólag messze kerültünk a Korona vizsgálatától, azonban, ha közvetve is, de végig a Koronáról beszéltünk: ugyanis a Kali-yuga szellemellenes erői, hatalmai megjelentek, manifesztálódtak a Koronán is, s a szimbológiai gondolkozás értelmében, ha a Korona azonos a „kerek világgal”, akkor meg is kellett, hogy jelenjenek.

2.

A Kali-yuga jellegzetes „képviselői”: a lemurok. László András meghatározása szerint a lemur a halálközeli széthullottság fantom létformáját, az „állati” létformát, s valamilyen emberi létformát hordozó lény. A lemuriai szubsztrátum az emberi tudat felbomlasztását, a létezés teljes elsötétítését, széthullasztását szolgálja. Meg kell jegyeznünk, hogy a jelenkorban már szinte kizárólagosan lemuriai kultúráról beszélhetünk. Még a tradíciók és a vallások felületét, s számos esetben mélységeit is áthatja ez a rendkívül erőteljes, s mind erőteljesebbé váló démonicitás. Éppen ezért egyáltalán nem tekinthetjük véletlennek a Szent Koronán végbement kép-, kő- és gyöngycseréket, „pótlásokat”, látszólag „jótékony” beavatkozásokat, javításokat. 1301 után ugyanis igen csekély lett az esély arra nézve, hogy a Korona esetleges sérüléseit a megfelelő módon korrigálják, illetve kezeljék. Nem beszélve arról, hogy mondjuk a megfelelő tradicionális hátteret tudják biztosítani egy drágakő cseréjéhez, mivel itt nem pusztán egy követ, hanem egy szellemi, mégpedig hallatlanul magas szellemi állapotot is „vissza kell helyezni”, amit a kő szimbolizál. De tradicionális cserét és „jó szándékot” egy pillanatra sem szabad feltételeznünk: a Koronán végbement kő- és képcserék egyértelműen a lemuriai szubsztrátum jegyében mentek végbe. Azt azonban véletlenül sem tételezhetjük, hogy a manipulációk közvetlenül 1301 után következtek volna, s egyszerre. 1301-ben az occult szférákban bekövetkező antispirituális offenzíva vette kezdetét, ami lehetővé tette a Szent Korona fokozatos, mind mélyebb és mélyebb rétegeket érintő deszakralizálását.

3.

Talán szokatlannak tűnhet, hogy a Koronával kapcsolatban ennyi-re hangsúlyozzuk a világban, a létezésben végbement, bekövetkezett hanyatlási folyamatokat, démonikus influenciákat, azonban ismételten fel kell hívnunk a figyelmet: a Korona a „kerek világgal”, a világ világfeletti és „világalatti” szintjeivel azonos. A világban történő elsötétedési (világtalan, világalatti) jelenségek bizonyos értelemben a Koronán is meg kell, hogy mutatkozzanak. Ezt az alapvető tételt egyébként maga Szent István fogalmazza meg a leghatározottabban, amikor Szent Imrét bevezeti, beavatja a Korona misztériumába.

A létszemléleti irányvonalak kijelölését követően vegyük most vizsgálat alá a Koronán azokat a pontokat, amelyeken a felvázolt antitradícionális offenzíva a leginkább érezteti a hatását. Mint már említettük, a Koronán folyamatosan végeznek el (egy bizonyos idő óta) „pótlásokat” (a hiányzó és a sérült kövek, gyöngyök pótlása, cseréje), és képcseréket is. Révay Péter koronaőr az 1613-ban megjelent könyvében azt írja, hogy a Korona kerületének hátsó felén a Szent Szűz Mária, valamint keresztény királyok és császárok képmása látható. A jelenlegi állapotban viszont Szűz Mária nincs a Koronán. A nemrégiben lezajlott aranyműves vizsgálatok egyértelműen bebizonyították, hogy a kiemelkedő félköríves foglalatra szegecselt Dukász Mihály, valamint az alatta balra elhelyezkedő Geobitzász és a jobbra található Konstantin eredetileg nem szerepeltek a Korona abroncsán. A három képcsere közül tehát minden bizonnyal Szűz Mária „felváltása”, lecserélése Dukász Mihályra volt a legutolsó. E három, lényegét tekintve Jézus Krisztussal, Szent Mihállyal és Gábriellel opponáló, szembehelyezkedő, valójában azonban ellene szegülő, ellene ható „földi uralkodót” minden fenntartás nélkül a lemuriai szubsztrátum manifesztációjának kell tekintenünk. Természetszerűleg merül fel a kérdés, hogy mit jelent az, ha egy minden szempontból szakrális imaginatív, képi utat megbontanak, s képeket váltanak le? Mindenekelőtt azt, hogy a világ szellemi arculatában végbemenő változásokat demonstrálják, másfelől pedig azt, hogy ezt a változást (elsötétedést, elsötétítést) elősegítik olyan szellemellenes álalakzatok működésével, amelyek elsősorban a tudati struktúra megbontását irányozzák elő. Mindez pontosabban megfogalmazva: magában a tudatban funkcionáló képalkotó gondolkozás van kitéve egy rendkívüli erejű démonikus támadásnak, hiszen a ’kép’ az önmagában hordozza a ,képessé’ és a „képtelenné” válás lehetőségét is. Ezért, ha az embernek nincsen hiteles képe önmagáról, akkor előbb-utóbb tehetetlenül sodródó, örvénylő, meghatározhatatlan minőségű, pusztán emberszerű, de nem emberi kvalitásokat lesz képes felmutatni. Nézzük meg tehát közelebbről a „földi uralkodók” szimbológiai jelentését, összevetve a lemuriai szubsztrátum kísértetszerű – „állati” – alig emberi hármasságával.

A képen a következő felirat található: „Mihály a rómaiak Istenben hívő császára a Duk”. Miután itt egy antitradicionális formációról, ellenbeavatási műveletről van szó, a szöveget éppen az ellenkező előjellel kell értelmezni, amelynek lényege a következő: Mihály, aki szellemi romlást, széthullást idézi elő azáltal, hogy megbontja a lélekben, a világban a hit (pistis) képességét, vagyis kioltja a transzcendentális bizonyosságot. Mi jogosít fel minket erre a talán meglepőnek tűnő megállapításra, az értelméből látszólag kifordított értelmezésre? Elsősorban az a kétségbevonhatatlan tény, hogy Dukász Mihály azt a pozíciót foglalja el, ami eredetileg Szűz Máriáé volt. Mária pedig mint tudjuk, szimbológiai értelemben megfelel a Fénybe emelt világnak, az uralt hatalomnak. Aki pedig a világot magához emeli és uralja: az Jézus Krisztus. A Korona homlokzati részén ’trónoló’ Krisztus poláris párja tehát csakis és kizárólag Mária lehet, hiszen Jézus Krisztus az, aki Máriát a mennybe emelte. Mária (szanszkrit: Máyá), mint világ, mint Fénnyel átitatott, áthatott világ egyben az örökkévalóság relatív princípiumának is megfelel: az idővel keletkezik, születik és az idővel múlik el. Ezért lecserélése Dukász Mihályra az időben végbemenő, de az időben kihunyó manipulációra utal, metafizikai régiókat nem érint. Viszont a konkrét, fizikai világban annál veszélyesebb tendenciákat hordoz: az ember halhatatlanság igényét semmisíti meg, a tudat időbeli megszűnését célozza meg oly módon, hogy megbontja, elsötétíti azokat a funkciókat, amelyek eredetileg a Fény időtlen lehetőségét hordozzák magukban. Megkísérlik eltörölni, kiiktatni a szellem üdvözülési és felébredési lehetőségének intuitív erejét, jelen esetben Jézus Krisztust. Erre már csak azért is igen nagyok az esélyek, mert a metafizikai bizonyosságát, identitását elveszítő ember elsősorban a ,világon’ keresztül próbál meg önmaga irányába tájékozódni, ha tehát a világból elvesszük a lélek szakrális erejét (Mária) s hétköznapi impulzusokkal váltjuk fel (Dukász Mihály) akkor megnyílik a lehetőség a teljes tudati mérgezettség előidézésére, amire a jelenkorban annyi példát találni, hogy szinte idézni sem érdemes, mert mindenki a mérgezettség egyfajta állapotában él. Nem véletlen tehát, hogy Szűz Máriát távolították el, ugyanis csakis a világon keresztül közlekedhetnek a Kali-yuga démonikus erői, csak a világosság nélküli világból meríthetnek erőt. Dukász Mihály tehát a lemuriai szubsztrátumnak azt a vetületét képviseli, ami az ,alig emberi’ kategóriának felel meg, ami az embert emberalatti régiókba rántja.
Mint utaltunk már rá, a lemuriai szubsztrátum a tradíciók és a vallások bizonyos rétegeibe is behatolt, és a hiteles szellemi átélést kereső ember lelki szféráit rendkívüli módon veszélyezteti. Ez a felmérhetetlen veszélyeket rejtő tendencia a Koronán szintén kimutatható. Dukász Mihály ugyanis nem „csak” Jézus Krisztussal áll feloldhatatlan, kibékíthetetlen ellentétben, hanem a keresztpánton levő Tamás apostollal is, bár egészen más szempontok alapján, pontosabban megfogalmazva sokkal megfoghatóbb és a világban sokkal inkább nyomon követhető módon. Tamás apostol a hagyományok szerint Indiában térített. Az indiai térítés igen figyelemre méltó alátámasztását látjuk a zománckép bal felső sarkában. A felfelé törekvő, felemelkedő növényi indák, a fény növekedésének folyamatábrája az Om szótag írásjelében tetőződik be. Az Om szótag rögzítése annyira pontos és összetéveszthetetlen, hogy még az értelem-meghatározó „magocskát”, fénypontot is ott találjuk, s ez nem csak szimbológiai, hanem kultúrtörténeti oldalról is újabb és újabb kérdéseket kell hogy felvessen a koronakutatásban. Az Om, tradíció-hordozó minőségnek számít, ezért lényegében Tamás apostol nem pusztán a kereszténységet terjesztette Indiában, hanem a hindu tradíciót is képviseli a Koronán. S ez az a mozzanat, amelyben Tamás apostol a Dukász-problémával érintkezik. Ugyanis amennyiben kitartunk a ,Korona = világ’ elv mellett, akkor nem éppen meglepő módon arra következtethetünk, amit a világban amúgy is tapasztalni lehet: az indiai és a keleti „tradíciók” korlátlan beözönlését a nyugati társadalmakba. S ez még egyáltalán nem tenne baj, ha ezt a folyamatot valóban fényteli, iniciatív erők irányítanák. De az ilyen felmérhetetlenül veszélyes „missziót” még csak véletlenül sem a Fény, hanem a ’spirituális sötétség’ fokozása, mélyítése érdekében végzik. Ez a bomlasztó, elsötétítő tendencia a Koronán egyértelműen bizonyítható és visszaigazolható: Dukász Mihály jelentős mértékben letakarja, lefedi Tamás apostolt, ami szimbológiai szempontból azt jelenti, hogy az Indiából és Keletről származó tanítások, meditációs technikák egy démonikus „szűrőn”, a lemuriai szubsztrátumon mennek keresztül, mire eljutnak a nyugati „tanítványhoz”.
A kép felirata: „Geobitzász Turkia hívő királya”. Ebben a szövegben szintén a Dukász-felirathoz hasonló létrontás érvényesül. Ezen túlmenően azonban itt található egy olyan konkrét elem, ami ránk nézve fokozottan érvényes. A Turkia elnevezés ugyanis mint ismeretes, egy időben Magyarországra vonatkozott. Ezért a Geobitzász kép felirata a lehető legszigorúbban értendő azokra a vonulatokra, amelyek a magyarság tradicionális sajátosságaival állnak összefüggésben. Mire gondoljunk itt? Elsősorban arra, hogy mindazok az értékek, amelyeket a magyar tradíció hordoz, egy occult-régiókból kiinduló szellemellenes támadásnak vannak kitéve. Ez a hétköznapi életben azt vonja magával, hogy a hagyomány-felejtés sokkal inkább hatékonyabb és elevenebb, mint a hagyomány. „Geobitzász Turkia hívő királya” értelmezésünk szerint elsősorban a hitben, a pistis-ben levő realizációs lehetőséget iktatja ki. Viszont a pistis, a transzcendentális bizonyosság előfeltételezése nélkül semmiféle hiteles megismerés és megvalósítás (gnosis) nem képzelhető el. A pistis-nélküli tudatot lényegében a létfelejtés, a tradíciófelejtés erői hatják át, más megközelítésben: a halál „követei” manifesztálódnak. S miután a magyarság „kollektív” öntudatához, önismeretéhez szinte elválaszthatatlanul hozzátartozik a ’nemzethalál’ érzése, Geobitzászt „Turkia királyát” a lemuriai „hármasság” halálközeli, kísértetszerű, fantom-létformájával kell azonosítanunk.

A kép felirata: „Kon. a rómaiak bíborban született császára”. Bíborban születni ebben az esetben annyit jelent, mint egy általunk most nem részletezni kívánt ’tinktúrával’, egzisztenciális „festékkel” átitatottan a halálban kioltódni, a halálon túli cél lehetőségét elveszíteni. A létezés olyan mély szintjeire zuhanni, ami szimbolikusan és lényegében is megfeleltethető az állatok világának. A Konstantint ábrázoló kép ezt minden további nélkül alátámasztja. Ha kicsit figyelmesebben vizsgáljuk meg Konstantin arcát, akkor láthatjuk, hogy egyre inkább elveszti emberi jellemzőit, s egy nem igazán körülírható ,puhatestű’ arc néz velünk szembe. Konstantin tehát a lemuriai létállapot ’állatszerűségének’ a hordozója.

4.

S végül a lemuriai szubsztrátum kérdéskörét, a fantom-állat-alig-ember háromszögét lezárva beszélnünk kell még arról a zafírról is, ami Dukász Mihály alatt, Geobitzász és Konstantin között foglal helyet. A zafírt eredetileg II. Mátyás utasítására tették erre a helyre, eltávolítva onnan egy állítólagosan sérült követ. A most látható kő rendkívül szépen csiszolt, azonban az esztétikai tulajdonságoknál több pozitívumot nem szabad neki tulajdonítani. A zafír ugyanis a legszorosabban összefügg a lemuriai hármassággal, a „földi uralkodók” által képviselt hatással. Kicsit talán a mesékből vett hasonlattal élve, azt is mondhatjuk, hogy Dukász Mihálynak, Geobitzásznak és Konstantinnak ebben a kőben van az ereje, s az, hogy Geobitzász tulajdonképpen erre a kőre tekint, ezt messzemenően igazolja.

5.

A Korona deszakralizált részeinek vizsgálata után most térjünk rá azokra a területekre (képek, kövek, gyöngyök), amelyek nem, vagy csak nagyon csekély mértékben lettek kitéve negatív hatásnak, s ma is rendkívüli spirituális erővel rendelkeznek. A Koronán ez a ,rendkívüli spirituális erő’ elsősorban konkrét gyakorlatként, meditációs útként jelenik meg. Ha a Szent Korona abroncsáról indulunk el, akkor meghatározóan olyan szellemi állapotokkal, mágikus fokozatokkal találkozunk, amelyek minden hiteles megvalósítás állomásait képezik. Ezek a legmagasabbrendű gyógyító és heroikus erőkkel, kvalitásokkal állnak kontinuitásban, mélyebb értelemben pedig a létrehozó, megtartó és a feloldó, megszüntető hatalom lehetőségével.

A gyógyító szentek

Az abroncson látható Szent Kozma és Szent Damján, mint ismeretes: gyógyító szentek. Az igazi szellemi utakon a gyógyítás princípiuma (pistis) a lehető legmélyebben és legszorosabban fonódik össze a transzcendens eredetű tudással: a gnosisszal. Érdemes megemlíteni, hogy a magyar gyógyulás szó töve, ha nem is túl közeli, de alátámasztható kapcsolatban van a görög gnosis és a szanszkrit jnána szavakkal. Kozma és Damján azonban nem csak a távoli etimológiai rezonancia révén, hanem magából a realizációs metódusból adódóan is gnosztikus vonulatot reprezentálnak. A hozzájuk fűződő gyógyító minőségekkel, erőkkel szimbolizálható szellemi állapot és szint meditációs centruma az a drágakő, amelyre tekintetük, figyelmük irányul.

A harcos szentek

Szent György és Szent Demeter a realizációhoz elengedhetetlen hősi elszántságot, az ,akcióban” levés tüzét: a heroicitást szimbolizálják. Ők jelenítik meg azt a lovagi (ksatriya) utat, amely lényegében a magyar tradícióra annyira jellemző. S itt mindenekelőtt a Grál-ra, s a hozzátartozó gnosztikus ösvényre utalhatunk, amelynek elemeit az archaikus népi imádságokként számontartott iniciációs szövegekben is megtaláljuk. De megemlíthetjük még a magyar alapítású Pálos-rend Grál szimbolikáját, vagy azt a mitológiai adatot, amely szerint a Grál misztériumába (’kövébe’) beavatott utolsó lovag a „magyarföldi Ure vitéz”
volt.

A harcos és a gyógyító szentek sorát összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az a meditációs technika, amit reprezentálnak: a drágakő kontemplációja, egyáltalán nem ismeretlen a gnosztikus és a keleti gyakorlatokban. Gondoljunk csak a Gyöngyhimnusz királyfijára, vagy „távolabb” menve a taoizmusra, a buddhizmusra és a hinduizmusra, ahol ezek a technikák általánosan elterjedtek. A tantrikus buddhizmusban a drágakő „szemlélete” kifejezetten az uralkodó, a király által járt praxis volt. A Szent Korona gyógyító és harcos szentjei azonban nem pusztán arra a kőre néznek, amelyben „erejük” van, hanem metafizikai értelemben túl is hatolnak azon, s végső hatalmuk a homlokpánton levő háromszögletű, a tűz-elemet, a benső látást (vidya, vidére, idea) mágikus figyelemhordozó drágakőben összpontosul. Más megközelítésben pedig a drágakövet közrefogó Szent Mihály és Gábriel arkangyalokban, hiszen Gabriel arkangyal lényegét tekintve: a létezés metafizikai gyógyulásának, üdvének a ’hírvivője’ az orvos szentek által képviselt gyógyítóerők kontemplatív foka. Az üdvöt, az üdvözülést (salus) a legteljesebb testi, lelki és szellemi gyógyulást (feltámadást) megelőlegező szintje. Szent Mihály pedig a harcos szentek heroikus aszkézisének (izzásban levésének) a szellemet elhomályosítani, kioltani igyekvő sötétség kontemplatív szinten történő legyőzésének a hordozója. Az arkangyalokban (a drágakőben) összpontosuló gyógyító és fényfelszabadító hatalom realizálása egyben azt a szintet is jelenti, amit Pál apostol úgy fogalmaz meg, hogy „élek már nem én, hanem a Jézus Krisztus él bennem”.

6.

A Korona abroncsának megközelítése után a keresztpánt néhány elemét szeretnénk megvilágítani. A keresztpánt szélein egy tűzcsepp alakú, piros kősor, gyöngysorral váltakozva fut végig. A kövek és a gyöngyök ritmusán belül azonnal feltűnik, hogy a gyöngyök jelentését az átfúrt és az ép, vagy az ép felével felfelé fordított szemek határozzák meg. S itt érdemes elgondolkozni azon a kérdésfeltevésen, hogy vajon kinek a tulajdonát képezte a gyöngysor, mielőtt az a Koronára került volna. Sérült, átfúrt egységében valamiképpen megbontott követ, gyöngyöt ugyanis szakrális tárgyra nemigen szoktak feltenni. Ezért, ha mégis felkerül, ez azt jelenti, hogy annak a hatása nem csökkenhet, mert szintén szakrális eredete van, olyan személyiséghez tartozott, aki rendkívül magas szellemi kvalifikációval rendelkezik: egy nép szakrális szubjektuma. Ezen a ponton azonban már olyan találgatásokra adhatnánk okot, a személy meghatározását illetően, hogy könnyen félreviheti a kérdés mélyebb értelmét.

7.

A Korona keresztpántján nyolc apostol foglal helyet. A nyolc apostol rendkívül szoros összefüggésben van a világ nyolc mentális demiurgoszával (egyiptomi teológia) és a világőrző hatalmakkal. Ezen túlmenően azonban elsősorban praxeológiai jelentőségük hangsúlyozott. A nyolc apostol nyolc megvalósítási utat, meditációs technikát képvisel, amelyek hatékonysága és mindenekelőtt járhatósága a szimbológiai megközelítés értelmében attól függ, hogy mennyire sérültek a zománcképek, hiszen egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy a Korona a világban végbemenő szellemi folyamatokkal a lehető legszorosabb mértékben függ össze. Ebből a megközelítésből a legépebbnek számítható János apostolt ábrázoló kép, vagyis a János apostol által képviselt doktrína járható ma a világban meditációs praxisként. Ez azért is hallatlanul lényeges, mert mint tudjuk, a fény életre keltésének műveletei, a fénnyel végrehajtott mágikus operációk János apostolnál kapnak a legnagyobb hangsúlyt. S miután a világban megszűnt a tradicionális háttér, az ember számára szinte semmilyen másodlagos tudathordozó, spirituális lehetőség sem maradt a legradikálisabb fénymegvalósításnál, fényfelszabadításnál. A többi apostol képtöredezettsége tehát azt jelenti, hogy azok a szempontok váltak „töredezetté”, az a meditációs út lett járhatatlan, amit ők reprezentálnak.

8.

Bizonyos értelemben János apostol az egyetlen jel, ami a „hitetlen nemzetségnek” adatott. Ez a „jel” pedig a halálból való feltámadással, Jónás prófétával áll kapcsolatban, sőt szimbológiailag Jónást azonosnak tekinthetjük Jánossal, s erre nem pusztán a Jónás és a János nevek benső azonossága, hanem a Koronán látható János-ábrázolás is feljogosít minket. János a képen egy könyvre: az Élet könyvére mutat rá, az a kéz pedig, amely erre a könyvre mutat, egy hal szájából emelkedik ki. Vagyis a halálból (hal) való feltámadás tettét manifesztálja, oly módon, hogy kiemelkedik a halálból, s a halálon túli célra mutat rá. Ha a zománckép kidolgozását az apostol jobb kezénél megfigyeljük, akkor ez rögtön szembetűnik. A ruha redőinek „halfejszerű” megoldása egyetlen más apostol képén sem fordul elő.

9.

János apostol nem csak rámutat az Élet, a halhatatlanság időtlen lehetőségére, hanem azt az utat és módszert is felmutatja, amelynek révén a halál „gyomrában” a halál legyőzhető. Az apostol két oldalán, két egymástól némileg különböző „folyamatábra” található. A folyamatábrák a fény, a halhatatlanság megvalósulásának útját szimbolizálják, az emberben levő örök realizációs tengelyt. A tradíciókban az utaknak ilyen irányú kettőssége mindig megfigyelhető, mint fokozatos és radikális lehetőségek. Az apostol bal oldalán levő folyamatábrát nyugodtan nevezhetjük a „bal kéz útjának” (a hindu tradícióban: vamácára = bal kéz útja), a jobb kéz felőli ábrát pedig „jobb kéz útjának” (daksina-cára). A hermetikus hagyományban ez a két lehetőség, a „nedves út” és a „száraz út”.

A János apostolt roppant erőteljesen körülvevő fényvonal, az aura ilyen nyomatékosan történő kiemelése arra utal, hogy az embernek szigorúan önmaga felé fordulva, önmagában kell a műveleteket végrehajtani, egyfajta hermetikus elzártságban. Ez az „edény lezárásának” elengedhetetlen akciója. A lezárással kell biztosítani azokat a feltételeket, amelyek a realizáció szempontjából létfontosságúak, mert amennyiben a műveletek nyomán felszabadult energia szétveti az „edény” falát, az a tudati struktúra megsemmisülésével járhat együtt. A folyamatábrák, a szellemi utak a fény „kibontakozásának”, mozgásának állomásait, s a hozzájuk kapcsolódó világokat, képességeket (cakra) szimbolizálják. Ha jól megfigyeljük, akkor hat szintet, állapotot, hierarchikus fokozatot lehet megkülönböztetni, a hetedik az, amikor a folyamatok és állapotok kiteljesednek, s mintegy aranyvirágként manifesztálódik az az állapot, amit a lélek feltámadott ereje hordoz. Ez a fokozat a két út két végpontjánál látható „ibisszerű” madárral, a fény-állapot megragadottságával van szimbolizálva.

10.

A János apostolt ábrázoló zománcképet nyolc gyöngyszem és hét piros, tűzcsepp alakú kő veszi körül. A gyöngyök a vízelem, a kövek pedig a tűz elem realizációs jelenlétére utalnak. Visszatérve az előző gondolatmenetünkhöz: a víz elem ismételten utalhat a „nedves útra” a tűzelem pedig a „száraz útra”: tehát a tradíciók radikális és fokozatos metódusaira. Azonban itt természetesen egy önálló szimbológiai folyamatról van szó. A gyöngyök és a kövek azt a folyamatot hordozzák, amelyek átvezetnek a Korona „láthatatlan” régiójába: az Atya trónusához. A gyöngyök tehát a víz (lélek) a kövek pedig a tűz (szellem) benső, tudati áramlására, emelkedésére, tisztulására emlékeztetnek. Van azonban egy lényegesen árnyaltabb, részletesebb információt eláruló jelentéstartalmuk is, ami talán meglepő módon az I Ching metafizikáján és szimbolikáján keresztül igazolható vissza, ennek részletesebb kifejtése viszont egy következő tanulmány feladata lesz.