Magyar vagyok, a leginkább kisemmizett, legutolsó helyre szorított, s jelenleg legkevésbé irigylésre méltó európai nemzet sarja. Magyar vagyok, s mégis mosolygok, s hálát adok a Gondviselésnek ezért a gyönyörűséges életért, s ezért a nemes megpróbáltatásért!
A reinkarnáció vonulata csapongva húzódik népek, történelmi korok és események között, hogy az Ok és Okozat egyetemes törvényének engedelmeskedve kijelölje a születni vágyó lelkek méltó helyét a földi világban, s meghatározza a legszemélyesebb egyéni élethelyzeteket.
S miközben az Isteni Teremtő Terv jóvoltából a szélsőségesen viharos reinkarnációs sorshullámzások általánosságban csillapodni törekszenek, az egyedi emberi gondolatok Teremtő Ereje és gerjesztő energiája ugyanezen dimenziókat folyamatosan korbácsolva, újólag erőteljes mozgásra készteti.
Nagy szerencsére azonban a Teremtés ezen vastörvényű eszköze és megnyilvánulási törvényszerűsége nem kívánságműsor, és emberi akarástól függetlenül működik.
Hogyne lenne érthető tehát, ha a világ urai, s a legkülönfélébb „kiválasztott népek” gyűlölik a reinkarnációnak még a gondolatát is, a megvezetett embertömegek pedig ugyanezt racionális nagyképűséggel és vélt önbizalommal hárítják el.
Szerencsére azonban ennél többet ellene ember aligha tehet, s ez a rendszer kiválóan működik. De miért is ne sértene korlátolt egzisztenciákat az a gondolat, hogy aki ezen életében rabtartó volt, az legközelebb rabbá válik, hogy a gyilkosból legközelebb áldozat lesz, hogy ennek alapján senki sem teljesen vétlen a saját, esetlegesen erőszakos halálában, s hogy a jövő hazátlan hajléktalanjai jelen pillanatban talán éppen a hazai Országgyűlésben dorbézolnak.
Amelyik nép más népek kisemmizésére rendezkedett be, azt legközelebb a Népek Karmája szolganéppé teszi, s ha egy emberlélek bármely kultúra ellen nagyot vét, az legközelebb azon a másik oldalon találhatja magát. Ha pedig az ellenkező neműekkel szemben bármiféle komolyabb sérelmet elkövet, akkor egy következő földi életben esetleg ugyanabba a kultúrába, de ellenkező neműként születik a Földre.
Ma már büszkeségre aligha adhat okot, ha valaki esetleg mindezeket „nem hiszi”, s életelveit a Sötétség Korában élve, a Sötétséghez igazítja. Fentiek ismeretében azonban teljesen érthető, hogy egyes népek szempontjából, a hatalom birtoklói szempontjából, s politikai, vallási megfontolásból létkérdés, hogy a reinkarnáció elméletét a szélesebb néprétegek elől lehetőség szerint eltagadják, agyonhallgassák, s e kozmológiai szemlélet terjedését minden eszközzel akadályozzák.
A reinkarnációs alapelvek figyelembevétele ugyanis olyan szemléletváltozással jár, amely vallásokat buktathat meg, politikai problémákat tehet semmissé, uralkodókat dönthet le a trónjukról, megszüntetheti a rasszizmus felfújt buborékját, s minden tekintetben egyszerűsíthetné az emberi életet. De „a politika nagyurai csak beszélnek a békéről, de nem akarják a békét, csak beszélnek az emberi jogról, de félnek az emberi jogoktól. Mert sem a béke, sem az igazság, sem az emberi jogok nem jövedelmeznek nekik semmit, csak az üzletek jövedelmeznek, és egy szegény kis nép igazsága nem üzlet senkinek” (Wass Albert)
Magyar vagyok. S tudom, hogy itt nálunk 1000 éve a létbizonytalanság és a Jogrend a rákkeltő, s mindkettő csak agyafúrt, „nyugati-típusú” intrikával tartható fenn. Tudták ezt Boldogasszony-tudatú, Kötelességrendű őseink is ugyanitt a Kárpát-Hazában, akik 2000-5000-10 000 évvel ezelőtt a saját gyermekeiknek és az összes etnikumoknak csupán egy üres asztalt kellett, hogy mutassanak, s nemes egyszerűséggel a következőket mondták: „No fiam, no etnikum! Itt van ez az asztal, ez a mi nagy-nagy családunk asztala. Ha erre valamit raksz, akkor el is vehetsz arról. Ha nem tettél oda semmit, nincs mit elvenned! De akkor le is út, fel is út“! Mert politikai bohóckodástól függetlenül, ennek lenne a neve: a FELZÁRKÓZTATÁS, amely kultúrákat képes lenne összeboronálni, mivel „Isten a Munkát adta az Embernek örökül” (Magyar Biblia)
A Vízözön óta az emberiség teljes története a magasabbrendű és az alacsonyabbrendű ember szakadatlan egymás elleni küzdelméről szól, akik ősi alapelvek szerint a Fény Fiai, ill. (Krisztus szerint) a Sátán Fiai.
Minden egyéb elképzeléssel ellentétben azonban az alacsonyabbrendű kultúra mindig az, amelyik lebecsüli, avagy a férfi játékszerének, birtoktárgyának tekinti a Nőt, s erkölcsi tartást és felelősséget nem ismerve, mások eredményeire, kultúrájára igyekszik, jobbára nyers erőt alkalmazva rátelepedni.
Csakis az ilyen „kultúrnép” képes kétes értékű tekintélyével kultúrákat eltiporni, népeket kiirtani, embermilliókat rabszíjra fűzni, gyarmatbirodalmakat teremteni, avagy a saját gonosztevőit „humánusan” más népek békés szigetein, kontinensén szélnek ereszteni.
Eleddig természetesnek tűnt, hogy a magasabbrendű, dolgos kultúrák és az alacsonyabbrendű leigázó kultúrák létküzdelméből rendre az alacsonyabbrendű, primitívebb lelkületű ember került ki győztesen. De ez is csupán az emberlétre jellemző rövidtávú látszat, mivelhogy ilyenformán – ha lassan is –, de valamennyi tömör gonoszság felhígulva szelídülni kénytelen, a magasabbrendű ember pedig e küzdelmek közepette is tisztában van a reinkarnációs, s főként a Krisztusi alapelvekkel. S aki valóban tisztában van ezzel, az az ember nem öl, s oltárokon másokat sohasem fog feláldozni.
Kissé visszatekintve a Történetben: volt már Anyajogú az egész világ, de „Anyajogúan”, (egyoldalúan) az sem bizonyult jónak. Imádtuk istenként az emberi érzelmeket, (azaz: a 7 ősprincípiumot), bizonnyal sokra mentünk vele. Az össz. emberiség egységesen imádta a 4 szent Világformáló Erőt, ennek előtte pedig a Tüzet, Vizet, Földet és a Levegőt, de helyettünk valahogyan ők sem oldották meg a problémáinkat. Még régebbi korokban léteztünk, mint Fénylények, ennek előtte pedig – eonokon keresztül – mint Hanglények. S így küzdünk olyan szinteket hagyva magunk mögött, amelyekre már csak a bennünket vezérlő szellemi erők emlékezhetnek. De úgy tűnik, építő jellegű, emberi önmagunk felé fordulás nélkül, azaz: befelé fordulásunk nélkül, valahogyan sohasem működtek a dolgok.
Mert különösképpen a legutóbbi Vízözön óta az ember életében még Isten sem létezhet, amennyiben az ilyen emberlény – Szabad Akaratából – süketen és vakon botorkál az élet útvesztői között, születésétől a haláláig. Márpedig ennek a bizonyos önjobbító befelé fordulásnak 2000 éve a legkonkrétabb tolmácsolása is létezik: „Istenem, ne az én akaratom érvényesüljék, hanem a Tiéd”!
S máig, amennyiben e belátásnál eszméletlenebb az emberi létezés, ha ez a lélek tipródásán keresztül az Örökös Halálhoz nem is vezet, de a valódi, millió éves emberré válás folyamatának vészes lelassulását okozhatja, amely ilyenformán még az Isteni Tervet is rendkívüli módon hátráltatni képes.
A karma lezárását egy-egy fontos kontaktus, kapcsolat, érzelmi teltség megélése, megértése, feldolgozása, önmagunkba fogadása jelenti, ez azonban korántsem azonos a reinkarnációs folyamatok végérvényes befejezésével.
Merthogy a karmikus élethelyzetek, sorsállapotok, (meglepetések), Égi Törvény szerint – időtlen idők óta – követik egymást, folyvást csiszolva lelkiségünket. Jelen létezésünk alapján pedig annyi már bizonyosan kitűnik, hogy mi még mindig nem vagyunk egészen angyalok, s talán egyszer el kellene majd érnünk az Isteni Dimenziókat is.
A reinkarnáció vonulatának kb. 14 000 évvel ezelőttig könnyű dolga volt, mert csupán a magyari népekkel kapcsolódó lelkülettel és mindenütt ugyanazzal az ősmagyar ősnyelvvel, avagy tudatossággal találkozhatott. De a helyzet ezt követően gyorsan kezdett romlani. Ez időkben a reinkarnáció karmikus okait illetően csekély számú módosítandó élet adódhatott az ember számára, mivel ekkor még csupán azok a Beavatottak kaphattak – hosszú-hosszú tanulást követően – egyéni lelket, akiket e tekintetben az Égiek is elismertek. Mindenki másnak – akkoriban még – törzsszövetség, s nagycsalád-vonzatú csoportlelke volt.
A Kevesek, azaz: a Beavatottak esetében az ember által alkotott Életszentségek legfontosabbika: a Belső Csend, már akkor, abban a korai korban is elérhetőnek bizonyult.
A Belső Csend: amelyben az ember végre meghallja önnön Istenlénye suttogását.
A Belső Csend az az épülésünket szolgáló 7. irány, belső, magányos ÚT, amely megvalósulásakor Isten mindig jelen van, s amelynek semmi köze nincs a félelmekkel telített, leépülő és riasztó magányossághoz, magárahagyatottsághoz.
Amelyikünk pedig a Földre születései alkalmával, azaz: a reinkarnálódásai során a Belső Utat egyszer is megtapasztalta, (hacsak valami egetverő életcsapda maflaságába bele nem csusszan), földi sorstársaira, s erre a Belső Útra a legközelebbi földi életében is bizonnyal rá fog találni.
Ugyanehhez a Belső Úthoz tartozik tehát Isten fellelése, s Velejárója; a bűnbocsánat fontosságának megértése, valamint a mindenkor ezzel párosuló Krisztusi Jóváhagyás ill. kijelentés, miszerint az ilyen illetőnek „Hite volt”. Mert ez az az Állapot, az a Hit, amely felülemel, meggyógyít, s Örök Életre jogosít, amely nélkül nincs előrelépés, mert nincs hová.
Ez pedig nem jelent egyebet, minthogy a Karma lezárását – sok-sok személyes tapasztalást követően –, valójában maga az egykor tévedő ember hajtja végre.
Hangsúlyozni érdemes, hogy Krisztus már azokban a régmúlt időkben is jelen volt, s olykor embertestet öltve Földre is született, hiszen az emberi világban az Egyistenhitű Érdek Nélküli szeretetvallás, azaz az ősmagyarok Hite, s a világszerte mindenütt egységes ős-sumér (– ős arámi – ősmagyar) nyelv uralkodott.
A helyzet a MU-beli Anyakontinens hullámsírba merülésével (kb. 14 000 évvel ezelőtt) kezdett módosulni, majd a legutóbbi Vízözönt követően (kb. 6800-7000 évvel ezelőtt), az előző emberi faj lecserélésével alapvetően meg is változott.
Immár minden emberi testben külön, s önálló lélek lakozik, amely (AKI) felelősséggel tartozik az egyéni EGO erejének valamennyi földi gondolatáért, kimondott szaváért és végrehajtott tettéért.
S azóta, teljes gőzzel, egyre gyorsuló ütemben dübörög a reinkarnáció.
Magyar vagyok. Jelenleg magyar vagyok, aki a Föld-Anya Kárpát-medencei szívcsakrájába született.
Számomra természetes, hogy magyarként tisztelem-becsülöm nemzetemet, áldom szülőföldemet, s tennem is kellene azért, hogy népem ősidejű, töretlen hírneve és hagyományai fennmaradjanak, hiszen bármiféle jobbító szándék – az emberi világban – csakis a Szívközpontból, tőlünk kell, hogy kiinduljon.
Nem mindig voltam magyar, de sohasem tettem volna azt, ami mostanában „politikailag korrekt”, s amit az emberen kívül állat is csak ritkán tesz; hogy nem egy magyar ember belerondít a saját fészkébe.
Huncut megoldás ez, és sok hazai testvérem még büszke is erre.
Pedig csöppnyi odafigyeléssel bármelyikünk rájöhetne, hogy magyar gondolatokkal a nagyvilág eseményei és az emberi történelem viszontagságai könnyebben érthetővé válnak, s magyar szellemben és lelkiséggel élve sokminden a helyére kerülhet.
„Magyarul” ugyanis önmagától feltárul a sok-sok félrevezetés és hamisság, s emiatt mindaddig nem igazán alhatnak nyugodtan a világ urai, amíg a mentális dimenziókban egyetlen magyar gondolat is elsuhan.
Márpedig elsuhan, ugyanis a magyarság-tudat nem Kárpát-medencei adottság. Bőrszíntől, nyelvterülettől, nemzeti és faji hovatartozástól független, s csupán lelki érzülettől függ, hogy az emberek világában éppen ki a Fény Fia.
Aki bárhol is hasonló lelkülettel ölt testet, ha életében kicsit is eszmél, attól meghátrál a Sötétség. Meghátrál, de nem mond le róla! Mert a Sötétség Fejedelme is része a Teremtésnek, ezért vált az ember földi élete próbatételek sorozatává.
Ettől függetlenül a halál félelmetessége a törekvő ember számára lassan értelmét veszti. Ezért is örömmel tölt el Kahlil Gibran „Prófétája”, mely szerint, akárcsak az őseim hite szerint, a halálnak fehér szárnyai vannak, nem pedig feketék. Maga az Átmenet pedig sohasem felesleges, s „Ő megbocsájt minden hajnalon” (Mach Orsolya)
Mindazok részére, akik kételkednek a földi életet követő létezésben, bemutatok két kételkedőt, akik egészen másban kételkednek:
Két, születés előtt álló magzat beszélget egymással az anyaméh biztonságos melegéből.
– Figyelj! –, mondja az egyik. – Te hiszel abban, hogy van élet a születés után?
– Nem, nem hiszem! – válaszolja a másik. – Onnan ide még nem jött vissza senki.
Lassan szakadozik fel a ködfátyol, amely sokezer esztendeig elválasztotta egymástól az „Odaát” szellemi dimenzióit és a jelenlegi háromdimenziós földi világunkat. Feladatunk volt a Matéria mélységekig történő megismerése, s az Anyag minden irányú birtokba vétele, s ez részünkről olyan sikeresnek bizonyult, hogy ebbe szinte belerokkant a Föld.
De a Szeretet Üzenete a magyarság részére célzottan, valahogy így szól: „Csalódnod kell a Matériában, mert Te nem az Anyag világához tartozol”!
Soha, de soha nem volt még ennél nagyobb a Feladat, nem történt még ekkora kihívás arra vonatkozóan, hogy a bennünk képződő sátáni hajlamoknak végre méltó módon ellenálljunk.
Magyar vagyok, s magyarként furcsa világba születtem. Az idő múlásával körülöttem egyre többen emlékezni fognak az előző földi életeikre, s bármit hoz is a Sors, immár gyanítható, hogy a Fény Fiai által a világnak mindenképpen jobbulnia kell.
Ez most még nem az én világom. Mindenütt a földkerekségen a fejem tetején ülnek a Sötét erők és azok kiszolgálói, mert ez most a Sötétség Kora.
Nagy és fontos állomása ez az emberi világnak, amelyet sok-sok tévedése folytán mindenképpen ki kell próbálnia, ezer évek óta készülünk erre, s jól tudtuk, hogy ez bekövetkezik. De „senki sem eshet bele olyan gödörbe, amelyből valaki már ki ne kapaszkodott volna, nincs olyan magas hegy, amelyet valaki már meg ne mászott volna, s nincs olyan fájdalom, amely el ne múlna” (Anubis)
S mégis, micsoda sajátossága népemnek: a nagyvilág üzletember-régiója, s a pénz urai mindenütt azon derülnek, hogy amíg a többi nép állandóan lázong, a béketűrő magyarok hátán „fát lehet vágni”.
Nem véletlen ez: Őrizzük a Fényt.
Vagyis talán éppen olyan fontos feladatunk, hogy jelenlegi kétségbeesett helyzetünkben, a világban történő szétszórattatásunk közepette hígítsuk, szelídítsük a mindenütt örvénylő gonosz hajlamokat, mint amilyen fontos, hogy becsülettel helytálljunk a Kárpát-Őshazában. Minden helyénvaló tehát, kivéve a kétségbeesést!
Kényszeres várakozás közepette alakul a lelkünk, mert amennyiben hagynánk magunkat; felfalhatnának a hiénák, ha pedig méltó módon odacsapnánk; akkor a bennünk élő Boldogasszony-Tudat sérülne, s ezt Föld Anyánk és az egész világ megsínylené.
Ez a kényszeres várakozás pedig amiatt (is) szükségeltetik, mivelhogy nehezen összefogható magyarságunknak kénytelen-kelletlen talán már sikerülne a népek versenyében helyezést elérnie, de még mindig nem mutatunk semmi hajlandóságot arra vonatkozóan, hogy önként, önzetlen odaadással a népek Tanítójává váljunk.
Márpedig csakis akkor szűnne Noé reánk vonatkozó bibliai kettős átka, melyet önnön Szeretetenergiáinknak ilyenformán kellene legyűrnie.
Mert e szempontból nem az a lényeg, hogy az Ószövetség nem egészen a mi hitünk, hanem az a lényeg, hogy amíg azt naponta milliárdnyi ember forgatja, olvassa, avagy hallja a keresztény templomokban, Boldogasszony-tudatú magyarságunk egyéb más módon nem képes ekkora szellemi erőnek méltón ellentartani.
Ettől függetlenül, az irányított média mérhetetlen mennyiségű és követhetetlen információáradata hatására, jelen elesettnek vélt állapotunkban sok-sok magyar ember – az itthoniak közül – szívesen magára vállalná a fejlettebb nyugati országok átlagos állampolgári életformájának lehetőségeit és életminőségét. Ez azonban immár nem sok Fényt hozna a Kárpát-Hazába, sem a világba, mivelhogy „amit kőbe véstek, az nem garancia az értéke felől”.
Természetesen az ember sorsát nem az határozza meg, hogy palotába vagy putriba születik-e, s még csak az sem határozhatja meg, hogy sikerül-e jólétbe menekülnie, avagy sem.
Az egyedi ember pontosan abba a közegbe születik bele, abba a sodorvonalba inkarnálódik, ahol számára a legjobb esély adódhat a szükséges élettapasztalatok megszerzésére.
Ily módon rendeződik körénk az éppen aktuális emberi kapcsolatok áradata, a pillanatnyi vagyoni helyzet, s a megannyi „véletlen”.
Hogy azután az illető emberlény az aktuális földi életével a saját karmikus állapotán pillanatonként éppen ront-e, avagy javít, az már az ő legszemélyesebb magánügye.
Jelen nagyvilágban persze sok még a zavar, hogyne lenne hát adott kultúrában a szűkebb környezet mindenütt kihegyezve a másként gondolkodókra, s másként cselekvőkre, akik a társadalom mércéitől eltérni merészelnek?
S a többség keze ilyenkor hamar a stratégiai robbanóanyag után nyúl, melynek megnyilvánulási formája a Vízözön óta: az Ítéletalkotás.
Bennem is sok még a zavar e tekintetben, próbálok hát nálam bölcsebbek segítségével gondolkodni:
Alapvetően félreértjük a bennünk rejlő ítélkezési hajlam legkiválóbb fékező erejét: a Megbocsátást, s könnyű emiatt tévedésbe zuhanni.
Különösen nehéz e tekintetben állást foglalnia a (dogmatikusan engedékenynek tetsző) keresztény hitrendszeren belül megoldást keresőknek, mégha ez a kereszténység soha, de soha nem is volt egységes. Mert hát maga a Megbocsátás központosított fogalmi meghatározása elfogadható ugyan, de a főpapi vezetés immár szinte semmiben nem képes az egyszerű embereknek követendő példával elől járni, hiszen éppen ők nem élnek a krisztusi kívánalmak szerint. Márpedig „a hatalomvágy elkerülésének egyik módja az önkorlátozás – hogy kész vagyok mások szolgálatára” (Paul Young: A viskó)
Valaha bizonyos, hogy léteztek emberi értékeket felmutató, emberszerető hitvallások, (MU vallása, Yotengrit, ataiszi Istenanya-hit, pártus birodalmi vallás, ősmagyar Tórem hit), de a jelenlegi zsidó, keresztény és iszlám fundamentumok lényege nem éppen ez, márpedig valamennyi másokra erőltetett hit neve: szolgaság.
Kettőezer éve próbáljuk megérteni, s talán olykor alkalmazni is, hogy „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”! Krisztusi figyelmeztetést hordoz ez, hogy „Ne üss vissza”! Puszta fizikai erőt fitogtatni nem bátorság, hanem éppen a berögzült félelem jele, s nem erő, hanem éppen gyengeség.
S a „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” szintúgy azt sugallja, hogy minden megbocsátással mi magunk nyerünk bocsánatot.
De a megbocsátás nem felejtést jelent, s nem jelenti azt, hogy a vétkesnek nem kellene felelnie a kár-okozásért.
„A megbocsátás azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát” (Paul Young: A viskó).
Mivel mindezeket gyakorta félreértjük, s a mi országunkban évtizedek óta joggyakorlat a bűnpártolás, a báránybőrbe bújt farkasok gyakorlott kár-okozók, ezek a károk pedig lehetnek „fizikai szintűek”, de lehetnek érzelmi, lelki-szellemi-erkölcsi, világfelforgató és elementális erejű károk is. Ezek közül a „fizikai szintűeket” még úgy-ahogy értjük, s vagy kezeljük, vagy nem, az érzelmi, lelki-szellemi-erkölcsi kár-okozással „hivatalból” senki sem foglalkozik, a világfelforgató és elementális kár-okozásra pedig csupán csak utólag, a távoli jövő lesz képes rávilágítani.
Tény azonban, hogy nehéz lenne olyasvalakinek kijelentenie, hogy „nem haragszom érte”, akinek szüleit, gyermekét, élete párját valakik megölték. S attól még senki nem válna jobb kereszténnyé, ha ezt megfeszülve képes lenne megtenni, de erre talán nincs is szükség.
Neked, ezzel kapcsolatosan csak egyetlen dolgod van; „Ne engedd, hogy a harag, a fájdalom és a veszteségérzet megakadályozzon Téged a megbocsátásban, és abban, hogy levedd a kezed annak az embernek a nyakáról” (Paul Young: A viskó).
De „Ne ítélj”! Mert az nem a Te feladatköröd!
A legteljesebbek és igazán irányadók erre vonatkozóan Jézus szavai: „Bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek”!
Sokminden van, amit még fel sem foghatunk, s még az egyszerű Megértés is a vandál fokozatoktól Isten Országáig terjedhet, valamennyi fokozaton személyes (!) megtapasztalást igényel, s egyik fokozaton sem könnyű Emberként „három nádszálon” megállni: (igazság, bölcsesség, szeretet; Máté Imre: Yotengrit).
Mert „sok van még bennetek, ami ember, és sok van bennetek, ami még nem ember” (Kahlil Gibran: A próféta).
Itt és most a legtöbbünk legfeljebb, ha a saját fizikai testével képes létezőként azonosulni, de még ezt sem ismeri olyan alapossággal, ahogyan illene.
A földi világot elhagyva elenyészik a fizikai testünk, feloldódik az érzékszervi-érzeti testünk, s az érzelmi teltségünk válik a testünkké, ki milyen széppé avagy rúttá alakította azt a földi élete során. (Itt jön be a mennyország vagy a pokol, de a leglényegesebb, hogy tehát testünk „Odaát” is lesz)!
A mennyek országát követően, a Fény felé haladva, „idővel” értelmét veszíti maga az Idő is, elenyészik az érzelmi testünk, s előbb-utóbb a gondolattestünkben találjuk magunkat, (kinek, milyen szép, vagy csapnivaló gondolatokra tellett, amíg élt). S e gondolattest kísér bennünket a krisztusi szeretettestünkig, s majdan azon is túlra.
Mert ami itt felsorolást nyert, az mind-mind csupán az átmeneti állapotainkat, létezésünk ideiglenes tükrözéseit jelenti, mivelhogy „Semmi sem állandó, csak a Változás” (Buddha), s még ezt követően is Csodavilágokból árad felénk a Fény!
Magyar vagyok, egyre éberebb küldetés-tudattal, s emberemlékezet előtti időktől erre vár az Égi Birodalom.
Jelen életemben birtokosa lehetek az elhomályosított és agyonhallgatott kultúrák valamikori legtökéletesebb nyelvének, amelynek ma magyar nyelv a neve, s a valaha létezett legkifejezőbb „Égi eredetű ABC-jelrendszernek”, amelyet ma székely-magyar rovás(írás)-nak nevez a világ.
Az Európai Ősgén szinte csak a magyar népnél lelhető fel, más népeknél csak nyomokban található, vagyis: mindenki más előtt, mi itt már léteztünk.
Bennem is tudatosult, hogy az ún. „klasszikus kultúrnyelvek” egytől-egyig „a hajdani ősmagyar nyelvem módosult, rontott formái” (Jókai Mór), tudom, hogy a „sumér nyelv a magyarnak nem rokona, hanem a XX. századi fokon a sumér nyelv maga” (dr. Novotny Elemér). Megértettem, hogy a mai magyar nyelvem egekbe nyúló sziklaszirtként állja minden más nép és más nyelv rohamát, s nagyszerűen ellenáll a belső akadémikus és politikai csalárdságoknak és tudatos rontásnak is. Az pedig szintén bizonyított tény, hogy ilyen kiforrott nyelvi csoda az emberi világban, s a Kárpát-Hazában, csakis többezer vagy többtízezer éves, helyhez kötött, békés és dolgos életforma esetén, stabil jelenlétünk mellett alakulhatott ki.
S már azt is tudni vélem, hogy mindezek a (nem mai) megállapítások sok nemzetnek nem fognak tetszeni.
Sajnálom, amiért sok-sok nép a Világtörténelmet és az Igazságot folyamatosan a pillanatnyi érdekeihez igyekszik igazítani, s hogy nézőpontjuk ennyire eltér az enyémtől. De a Mammon fókuszán keresztül bizonyára valóban más a fontossági sorrend és más is a világ. Ismerve a reinkarnáció szigorát, kifejezetten sajnálom azt a politikus réteget, akik nem a nép lehetőségei és létformája között élve próbálnak a trónusaikról KÉP-viselni bennünket, sajnálom az összes „fajvédőt” és rasszizmust gerjesztő „megélhetési hangadót”, amiért egyikük sem a gyámolítottjai között éldegélve „küzd” védenceiért, és sajnálom azt a közeli és távoli papi garnitúrát, akik úgy gondolják, hogy Istent kisajátíthatják.
Igazi, korszellemnek megfelelő, irányított nagy csapás, hogy pillanatonként embermilliók álldogálnak világszerte hosszú sorokban a Mammon oltárai előtt, (bankok, pénztárak, csekk-befizetés, átutalások, napi pénzügyi tranzakciók), míg a világ templomainak oltárai az egyszerű emberek elől szinte egész nap el vannak zárva.
Minden sátáni erő kényszerrel toloncol embereket a saját oltárai elé, míg Krisztus a Lelkedben csupán irányt mutat.
Volt valaha egy poklot nem ismerő, bűn és büntetés nélkül való Érdek Nélküli, Egyistenhitű Szeretetvallás, amely mintegy 50 000 évvel ezelőtt élte fénykorát. (Csicsáky Jenő: MU az emberiség szülőföldje, benne MU vallása). Alapvetése az Arvisurával, Yotengrittel, Magyar Bibliával megegyezik. Jómagam ennek a híve vagyok, mely szerint – az ember földi életét illetően – mindegyikünknek csakis önmagával kell elszámolnia.
Ezen ősvallásom egyedülálló, s immár „rokontalan”. Benne a férfi és a nő egyenrangúsága, (az Ural-előtti turáni, dualista világkép) „a szabadság alapvető garanciája” (Máté Imre: Yotengrit).
Legalábbis azzá válhatna a világban, s ez merőben eltér a rabszolgatartó népek és a sivatagból érkező (mai európai) térítő-vallások eszmerendszerétől, hiszen: „amit kőbe véstek, az nem garancia az értéke felől”.
Hitem szerint mindent szabad, ami nem árt másnak, s ami javamra és minden élő javára válik. (Magyar Biblia, Yotengrit, MU, Arvisura, dr. Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak).
Emiatt máig el sem tudom képzelni, ami nálunk naponta történik; hogy testvér testvért, magyar magyart elad, s rabszolgasorba dönt.
Van hit, ahol büszkék arra, hogy a legkisebb fiút eladták a testvérei, de ez nem az én hitem.
Mohamed büszke volt a feleségeire, s tisztelte a nőket. Ezt a követői, még az Ő életében, „elfelejtették”!
Nő és férfi, a Biblia szerint is, együtt képviselnek egy Egységet.
Nálunk magyaroknál ez az EGY-ség oly mértékben a génjeinkbe kódolt „Boldogasszonyi Tudatosság”, hogy szinte minden néptől eltérően, nálunk a páros testrészek számítanak EGY egésznek, vagyis egy kéz, láb, szem, fül, vese MAGYARUL csupán félkezű, féllábú, félszemű, félfülű, stb. ragozást kaphat!
Vajon a letűnt Idők milyen távlatából érkezhetett az a NYELV, amely a Dualitáshoz ennyire hozzáidomult!?
Nő és férfi, egymás nélkül, csupán felét jelenti az EGYSÉG-nek. S hogy ez miképpen módosul „liberálisan” a gyermeklélek, a Nap és a Hold, és az őserejű emberi érzület sérelmére, azt gondolják végig a „szabadosan” fajtalankodó társaink!
Ami fent, az lent, s ami lent, az fent: A Nap és Hold az égbolton: ennek a neve: Élet.
Ha ehelyett két Nap kerülne az égboltra, szétégne minden, ami él, ha pedig két Hold szégyenlősködne odafent Nap helyett, szétfagyna a világ. Mert ami lent, az fent is megvalósulhat, s irányadóként: olyan gabonát még sohasem vetettek, ami nem hoz termést.
A jelenlegi, Sötét erők által erőltetett „másság elfogadása” rendkívülien hat az emberi érzelmekre, de nem jelentheti azt, hogy kaotikus állapotot létrehozva az ő irányító tevékenységük legyen a mértékadó.
„Az ártalmas emberek ártalmas égi világot teremtenek, az meg még ártalmasabbá formálja őket” (Máté Imre: Yotengrit).
Születésemet követően engem is megkereszteltek, de engem akkor erről valahogyan elfelejtettek megkérdezni. Vagyis ez a megkeresztelés engem semmire sem kötelez, hiszen a hozzájárulásom nélkül történt, hacsak nem emelik törvényerőre, hogy „a hallgatásom beleegyezést jelentett”.
Mivel pedig ehhez tudtommal nem járultam hozzá, ez különösen arra nem kötelez engem, hogy bűnben születettnek és örökös bűnbaknak érezzem magam.
Más lenne a helyzet, ha a nagykorúságom eléréséig megismertetnének az elterjedtebb hitrendszerekkel, s azt követően magam választhatnék.
Jön ám a magyarázat a szülői beleegyezésről, a hagyományokról, a szokásmódokról, az illemtanról, meg hogy engem akkor, ott, úgymond: „felajánlottak”. No de eresszük el végre egymást!
Erre vonatkozóan csupán a bölcs, öreg paraszt bácsi békés mondókája jut az eszembe: „Tudja mit? Ha mindkettőnk megy a maga dolgára, abból nem lehet baj”!
Krisztus valahogyan sohasem beszélt a vatikáni pompa szükségességéről, a pápai tévedhetetlenségről, mindig az írástudók és írott dogmák ellen szólt, s Isten nevében sohasem gyilkolt. Emlékezzünk, („Apostolok cselekedetei”); már a legelső tanítványai is gyilkoltak, „és akkor nagy félelem lett úrrá a gyülekezeten”. No, így kezdődött az elfajzás, Krisztus halála és feltámadása után néhány nappal. (Mert csakis Isten tévedhetetlen).
S folytatódott úgy, hogy „Apostolok cselekedetei” címszó alatt szinte csak Szent Pálról, s csak Szent Pál-tól olvashatunk, aki Jézust sohasem látta, mert a „tisztes utókor” a valódi Apostolok cselekedeteit a Bibliából valahogyan, mintha kirekesztette volna.
De egyébként az én hitembe nem fér bele sem az „egyházi átok”, sem a főinkvizítor ártalmas szerepköre, sem pedig a tiltott könyvek jegyzéke.
S nem igazán értem, ahogyan az itteni papság megveti az „ezotériát”, amikor maga a vallási ködösítés, misztikum és homály a legkifejezőbb ezotéria, hiszen a tudomány módszereivel nem igazolható. Ha pedig valami tudományosan nem igazolható, akkor ezoterikus.
A saját Hitemet magam szeretném magyarázni, s amint erre megérettem, tanulmányozni fogom a világ fellelhető hitvallásait. Ezek után pedig, az Egy Élő Istent nem kisajátítva, Érdek Nélkül tartozva Hozzá, az egyéb formaságokról majd idejében, szintén magam fogok dönteni. Mert „a hit az ember és teremtője közti dolog, ahová mást nem szabad beengedni”! (Alpaslan Ertüngealp) (török)
Kám, Kus, Gilgames, Nimród, Gudea, Turán, Kánaán, Hunor, Magor, Ős-Ten nevei mégis valahogyan jobban illenek hozzám, s olykor felmerül bennem a kétség, mintha az elmúlt néhány évtized válogatott magyar miniszterelnökei, piros nyakkendős gyermekkorukban nem az Egri Csillagok kötelező olvasmányának lelkesítő nemzeti légkörében, s nemes szellemében nőttek volna fel.
Hogyan lehetséges, hogy a nép által választottak a hatalom minden áron való megszerzésére eszközül használják az országot és a népet – aki választotta őket –, amikor éppen a hatalom eszközét kellene a nemzet javára fordítaniuk?
Az emberiség immár vérzivataros időszakok ezreit próbálta ki, s mindig ugyanaz volt az eredmény, amennyiben a hatalom és a tudás nem volt képes erkölcsi tartással, béketűréssel és bölcsességgel párosulni: a hatalomra vágyók rabigába hajtották a világot, a kötelezően államvallássá lett hitek „Isten nevében” megkezdték a gyilkolást.
Az írott emberi történelem elérhető információi szerint eleddig – a hajdani Anyakontinensen kívül – a sumér, szkíta, pártus, arámi, ősmagyar Egyistenhitű, Érdek Nélküli hitvallások voltak azok, akik ritka kivételként, béketűrő módon, engedélyezték a teljes vallásszabadságot. A többi társadalmi berendezkedés mind-mind gyilkolta a más vallásúakat.
A Boldogasszony-tudatú népek sohasem tartottak rabszolgákat. Ők azok a világszerte létező magyari népek, akiktől az országaikat az erőszakosok már egytől-egyig elvették.
Jelen nagyvilágban az egyetlen olyan Boldogasszony-tudatú, (1000-ben és 2000-ben Szűz Máriának felajánlott) nemzet vagyunk, akiknek még van saját országuk.
Nagy a külső és a belső nyomás rajtunk, de anélkül, hogy erre különösebben figyelnénk, a Karma Sorskereke valamennyi élő ember jelenvalóságát és cselekedeteit elemezve gurul tova.
Lesz ítélet is; mindegyikünk önmaga felett fog ítélkezni, de ennek is – előbb-utóbb – reinkarnáció lesz a neve (is) és a következménye (is).
Hát még milyen következménye lehet annak, ha kritikus élethelyzetekben, önmagunk felvállalása nélkül, büntetlenül cselekedhetünk.
Ennek sok-sok ismert példája közül (éjszakai betörések, bankrablás, erőszak, támadó kutyák kiképzése, stb.) emeljük ki az ARC-nélküliséget.
Ennek persze léteznek tisztességes formái is, mint pl. a nemzeti örömünnepek összejövetelei – ahol nem a hangadó a lényeg –, a megszentelt napok közös tisztelete, a megemlékezések összejövetelei, s ha másnak oly módon lehetünk segítségére, hogy az illető észre sem veszi. Mert ezek tiszteletet parancsoló névtelenségek.
A világban a legtöbb durvaság a személyiség felvállalása nélkül történik, a külső és belső sötétség leple alatt. Persze, hogy a társadalomnak gyakorta szüksége lehet regulázott alakulatokra, (MÁV, tűzoltóság, mentőszolgálat, rendőrség, katonaság), ahol is – nem kétséges –, nem az arcvonások, hanem a tevékenység a lényeges.
Léteznek azonban arc nélküli, név nélküli, azonosítási szám nélküli, egyenruha nélküli, fekete maszkot viselő roboter-alakulatok, akik az emberi kommunikáció valamennyi elemi módját felrúgva, még a tekintet erejét sem vállalva a kapott parancsra várnak. Annak, aki ezt Magyarországon kitalálta, „Odaát” nem szeretnék a bőrében lenni!
Mert ez így feltétlenül félelmet gerjeszt, s fő célja csak az lehet, hogy majd, ha szükséges, az őket irányító Hatalom nevezhesse meg, hogy kik ellen kell az ilyen alakulatokat bevetni. Részemről egyetlen napig sem szeretnék olyan helyről fizetést kapni, amelyről a családom nem tudhatja, hogy hol van és mi rejlik mögötte, hogy közeli és távoli ismerőseim ne is sejthessék, hogy hol dolgozom, hová megyek és mit csinálok, s a közvetlen munkatársaim ne is érdeklődhessenek, hogy honnan jöttem.
Mintegy 150 évtől 1500 évre visszamenőleg létezhetett ilyen pozíció Európában, kettő is: az egyik a hóhér volt, a másik az udvari bolond.
Erre a nem egészen üdvös örökségre pedig az az érzésem, hogy nálunk már fekete korona is került, mert ha itt valami zavar lenne, s valakik fekete ruhában, fekete álarcban ütnének Téged, azokról még azt sem deríthetnéd ki, hogy milyen nyelven beszélnek.
Valamennyi embernek elegendő problémája adódik a földi élete során, hiszen éppen ezek felvállalása érdekében születtünk embertestbe. De egyikünk sem kedveli, ha mások rendezik körénk a problémákat.
Nagy kegyelem azonban biztosan tudatában lenni annak, hogy mindegyikünk életében elkövetkezik az idő, amikor is le kell venni a maszkot. S ebben is az a legtitokzatosabb, hogy amikor már levettük a maszkot, s nem itt leszünk már, akkor sem egy gödör mélyén leszünk eltemetve, s nem „örök nyugalom” lesz annak a neve, hiszen „semmi sem állandó, csak a Változás”.
Amilyen tiszteletet parancsoló azonban az emberi kegyelet-adás szertartása – többnyire kicsiny emlékezéssel egybekötve – a temetéseken, olyannyira nagy kihívás, (derűs, megkérdőjelezhető, szemfényvesztő?) egy-egy keresztény „Örök nyugalomba” helyezés, amely egyidejűleg hallgatólagos és szemérmes hozzájárulás ahhoz, hogy bizonyos idő elteltével a szeretteink csontjait „törvény szerint” kiszórják a gödörből.
Ez hát a beígért (keresztény) „Örök nyugalom”? S amennyiben kegyeletsértésnek számít egy-egy sírkő, sírhant meggyalázása, (mert hiszen természetes, hogy annak számít), akkor vajon e fogalom miért függesztődik fel, s értékelődik át, amennyiben a családnak „a sírhely újramegváltására” nincs elegendő pénze?
Érdekes, hogy a zsidó-kereszténynek nevezett – Ószövetség-alapú – keresztény egyházaktól csak ennyi telik, amikor egy egyszerű zsidó rabbi ezt „Odafent” az ő Őrszellemével simán el tudja rendezni, s az övéit nem fogják kiszórni soha.
Magyar őseinknél – leszámítva ezt az „ezeréves” béna „átállást” – az ősi hitünk szerinti „Örök nyugalom” sohasem volt kétséges, habár azt ők is tudták, hogy mindez csupán az illető emlékét és halandó testét illeti meg, mert olyankor a lélek már messze jár. Ősi, kopjafás temetkezések esetén, amikor a kopjafának nyoma sem maradt, s a sírhant sem volt felismerhető, vagy másként fogalmazva: amikorra már az ükunokáknak sem volt emléke arról, hogy kinek a teste hol porlad, akkor szabad volt oda temetni, ahol hely kínálkozott.
De még ez a helyhez kötött temetkezési mód is mennyire eltér attól, mint amikor parcellákba szedett, számozott „sírhelyek” ugyanazon helyre temetéses kikotrását írják elő.
A magyarság e megfellebbezhetetlen hagyományát – mármint a hajdan volt ősök örök nyugalmát – csupán a sírrablók és a régészek bírálták felül.
Sajnálatos-e ,vagy sem, de éppen ezáltal derült ki, hogy az 5000 évvel ezelőtt élt ujgur-magyarok már azokban az ősi időkben fehér ingben, mellényben, díszvarratos feszes csizmában és kalappal a fejükön lettek eltemetve, amikor a „nyugati kultúra” európai népeinek még tán nevük sem volt.
Ennyit az ősiségről, (2013-ban).
Magyar vagyok. S fogva tart a „Honfoglalás” mások által kreált, mondva csinált „Ezeréves” hamis mítosza, amely a saját földemen, más, „békés” népek közé települt, mihaszna idegenné tett engem.
MAGYAR vagyok tehát, hogy Lelkemben szabadon megkezdjem a HON-visszafoglalást.
Forrás : http://szokelajos.extra.hu/magyar-vagyok